All in - 1.rész "Cane Corso"

Sziasztok! Meg is hoztam az első részt! Remélem elnyeri a tetszéseteket. Ne felejtsetek kommentet hagyni! <3

Jimin:

Mélyet sóhajtva hagyom el szobám ajtaját, hogy utána leroboghassak a lépcsőn szüleimhez, akiket végül a nappaliban találok meg a híreket nézve. Nem igazán csodálom, hisz az utóbbi hetekben megnőtt a gyilkosságok száma Szöulban. A rendőrség pedig tehetetlen! Azt mondják, minden halott valamelyik nagy maffia tagja vagy drogkereskedő, esetleg Drogbáró. Azt feltételezik, hogy belső viszályok lehetnek az „alvilágban" és így oldják meg a konfliktusokat. Bár ami számomra a legérdekesebb, hogy minden egyes gyilkosság helyén egy fekete Cane Corso kutya szőrét találják. Így egy gyilkoshoz köthetőek a halálesetek, és emiatt erről a fajtáról is nevezték el az ügyet és magát a gyilkost is. Habár engem nem igazán érdekel. Ez a maffia baromság, hogy minél több embert öljünk meg, kínozzunk meg, illetve tegyük tönkre a szervezetünket minden féle szerekkel, mert az olyan marha jó dolog. Ez egyenesen taszít és le is nézem. Amíg nem az ártatlan embereket támadják meg, hanem egymást teszik helyre, nem különösebben nem zavar. Ha már a rendőrség tehetetlen velük szemben, legalább ők le tudják rendezni egymás között.

Anyukámék viszont teljesen másképp látják a dolgokat. Aggódnak, hogy esetleg engem is elkapnak, mivel sokszor sötétedés után érek haza az egyetemről, és mivel az előző két gyilkosság a közelünkben történt, féltenek, hogy esetleg rosszkor leszek rossz helyen és engem is megtalálnak. Bár igazán felesleges aggódniuk, nem engem keresnek.

– Szia Anya – lépek mögéjük és a kanapé mögé, hogy gyorsan puszit nyomhassak arcukra. – Szia Apa.

– Szia Kicsim! Készen állsz az első műtétedre? – csillan fel Anyukám szeme, mire csak kuncogok egyet, szememet forgatva.

– Anya, már mondtam, csak asszisztálok a Professzor Úrnak.

– Jó, de hát személyesen kért meg téged több száz hallgató közül! Nem hiába, hiszen te vagy a legjobb tanuló az Állatorvosi Egyetemen – mosolyog büszkén és esküdni mernék, mintha ki is húzta volna magát. – Ez azért nagy szó Kisfiam! Már dicsekedtem is veled a munkahelyemen.

– Anya~ - nyüszítek fel és segítségkérően nézek Apukámra, aki szerencsére fogja a jelet.

– Édesem megbeszéltük, hogy nem idegesíted Jimint ezzel? – karolja át kedvesen Anyukám derekát. – Tudod, hogy nem szereti, ha najzolod – néz hátra rám, mire határozottan bólintok egyet. Hála Istennek, Apa legalább megért engem. – Már mondtam, dicsekedhetsz vele, de úgy, hogy neki ezt nem hangoztatod, pont, mint én – kacsint rám cinkosan.

Oké, kész, feladom! Fejemet hátravetve tudatosul bennem, hogy bizony ezek ketten mit sem törődnek a kérésemmel, s egyetlen szövetségesem is elhagyott! A konyhába baktatok, hogy megigyam reggeli kávémat, amit szüleim már ki is készítettek, így csak bedobom a mikróba, hogy míg az melegszik, megcsináljam a reggelimet. Éppen a kenyeremet kenem, mikor megérkezik Muffin, s hangos nyávogásba kezd, hogy bizony ideje begetetnem.

– Na szép! Te is fiam Brutus? Semmi jó reggelt bújás? Kedveskedés? Hanem „Szolga a kajám" nyávogás? – simizem meg fehér hosszúszőrű macskám buksiját, mire hangos dorombolásba kezdve nekidörgölőzik lábamnak. – A-a, már elkéstél, ezt megjegyeztem, kis köcsög! – morgom, ám mikor rám emeli égkék szemeit és lábamra támaszkodik, hogy vegyem fel, megesik rajta a szívem. – Na jó, nem is vagy köcsög.... annyira – puszilom meg kobakját, mire orrát enyémhez dörgöli. Miután kicsit megdédelgetem reggeli szokásunkhoz híven, már adom is neki a reggeli tasakját és vizét is kicserélem.

Egy gyors kézmosás után befejezem reggelim készítését, majd kávémmal és tányérommal a kezemben megyek be a nappaliba, s ülök le kis üvegasztalunk elé törökülésbe, hogy én is nézhessem a híreket. Pont az egyik bemondónő áll a kamera előtt, a háta mögött a bűnügyi helyszínnel és az ott talált kutyaszőrről beszél... Tehát egy újabb áldozat.

– Mi történt? – harapok bele kenyerembe.

– Ma reggel Gangnamban találtak egy újabb hullát, elvileg valami Drogbáró volt. Kegyetlenül meggyilkolták, konkrétan szét volt vágva az arca, de persze az egyetlen nyom megint a kutyaszőr. Borzalmas... – válaszol Apám, míg megissza utolsó csepp kávéját és órájára néz. – Oh, indulnom kell! – áll fel, s már el is szalad aktatáskájáért.

– Hmm... - sóhajtok fel elgondolkodva, mire Anyukám érdeklődve húzza fel jobb, szépen szedett szemöldökét.

– Na, mi az Kicsim?

– Semmi csak furcsállom, hogy egy Cane Corso kutya szőrét találják meg mindig. Igaz, hogy nagytestű és kissé ijesztő hatást kelt, de az esetek 90%-ban egy nagyon nyugodt kutya... Ráadásul nehéz idomítani őket.

– Biztos akkor ő a maradék 10%-ba tartozik – motyog az orra alatt, majd felém fordul – Jimin ígérd meg, hogy most, ha látsz egy fekete kutyát kóborolni, nem mész utána és nem játszod a hős megmentőt, hanem hagyod és vagy hazafutsz, vagy olyan helyre mész, ahol sok ember van! - emeli fel mutatóujját figyelmeztetően.

- De Anya! Már mondtam, hogy ők jönnek hozzám és múltkor is hazáig követett az a szegény kutya! Na meg nem vetheted az orromra, eddig minden hazahozott állatnak találtam gazdát egy hét alatt! – morgok. Oké, tény, hogy az utóbbi hetekben sok állatot hoztam haza, de basszus, nem bírtam őket otthagyni.

– Jimin – morran rám erélyesen, mire nagyot sóhajtva egyezem bele.

Ezután már ő is készülődni kezd, Apa időközben elköszön tőlünk, s míg én ebédemet pakolom össze. Anyukám is elindul egy „Ügyes légy Kicsim a műtőben" köszönéssel. Elrakom a hátizsákomba ebédemet, vizemet és a töltőmet, majd felkapom fülesemet és telefonomat, így lépek ki a házunkból, aminek ajtaját gyorsan bezárom, majd tárcsázom is barátom számát, aki a második csöngésre fel is veszi.

– Szia Tae – harapok mosolyogva alsó ajkamba.

– Szia Picim, elindultál? – hallom meg mélyen zengő hangját a vonal túlsó végén.

– Igen, megyek Egyetemre aztán a műtőbe, ah Tae úgy izgulok – szívom be mélyen a friss levegőt.

– Ne aggódj Baba, ügyes leszel, te vagy a legjobb hallgató az egész egyetemen és nem a jegyeid miatt mondom. Tudod miért?

– Nem – mosolygok zavartan, míg felszállok a buszra és helyet keresek magamnak.

– Azért, mert nálad jobban senki nem szereti az állatokat és nem csinálja olyan szívvel, mint te! - hallom hangján, hogy mosolyog, s a tudat, illetve szavai kissé meg is nyugtatnak.

– Köszi Tae, nagyon szeretlek.

– Én is Baba!

– Egyébként milyen a munka Mr. Évfolyamelső, kiváló eredménnyel végeztem nyomozó úr? – csesztetem kicsit páromat, aki fél éve van Szöul nyomozói irodában. Halkan felnevet, már megszokott megnevezésemre.

– Nagyon jó! Képzeld, új ügyet kaptunk és engem is beválasztottak a nyomozásba! – szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy csillogó szemekkel vigyorog. – Átvettük a „Cane Corso" ügyet a rendőrségtől! – ecseteli, míg az én mosolyom lehervad az arcomról, s szívem is kihagy egy ütemet.

– Tae, ugye nem...

- Kicsim, ne aggódj semmi bajom nem lesz, de tudod jól, hogy a rendőrség semmit nem haladt az ügyben! – vált nyugtatóba a hangja. Igen, eddig nem zavart a dolog, de Tae-ért aggódom, ha valami baja esik én azt nem bírnám ki!

– Tudom és ezért is örültem, hogy náluk van az ügy! Tae, mi lesz, ha megtaláljátok vagy böki a csőrüket, hogy nyomoztok. Mi van, ha egyszer rájönnek a rajtaütésre és megsérülsz és többé nem csak a hülye alvilágiakat kezdik gyilkolni! Mi van, ha....

– Szívem! Megint Hiperventillálsz! Vegyél szépen egy mély levegőt és nyugodj meg, oké? – kéri, mire veszek egy mély levegőt és lassan kifújom azt. – Baba, már többször megbeszéltük! Olyan Pasid van, aki világ életében nyomozó akart lenni, ugyan úgy, ahogy te állatorvos! Ha valaki, te tudhatod a legjobban mennyi időt és energiát fektettem bele a tanulásba, hogy eljussak idáig. Fél éve vagyok itt és az egy nagyon nagy szó, hogy beválogattak egy újoncot egy ilyen ügybe! – mondja nyugodt hangon, míg én csak bólogatok, bár ő ezt nem látja. Tudom, hogy mi mindent tett azért, hogy a legjobb legyen, hisz mellette voltam. Együtt tanultunk éjszakákon át és együtt mentünk futni minden reggel... Bár inkább ő futott, én meg a felénél haldokoltam, de ez most nem számít.

– Tudom. Igazad van, csak aggódom érted! – motyogom, míg megnyomom a leszállás jelző gombot és fel is állok a helyemről, hogy ahogy megáll a busz, már folytathassam is utamat a Kampusz felé.

– Édes tőled és köszönöm, de tudod a te pasid a legjobb – mélyíti el még jobban a hangját, s szinte látom az elégedett vigyort az arcán. – Nem hallom? – hitetlenül rázom meg fejem, míg leszállok a buszról és a park felé veszem az irányt.

– Ah, igen az enyém a legjobb! – mondom ki, mire elégedetten kurjant fel én pedig csak mosolyogva fogom a fejem. - Viszont, ha bármi bajod fog esni, magam foglak megműteni, hogy megmenthesselek, majd kitekerhessem a nyakadat! – fenyegetem meg.

– Igen is Uram! – mondja, ám feltehetőleg szalutál is, mert hallom, hogy a háttérben többen fel is nevetnek bolondos barátomon. – Viszont lassan mennem kell! De ha már így megfenyegettél, így én is mondok valamit – fenyegetőzik, ám aggodalmasan folytatja. – Este, ahogy végeztél, hívj fel! Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Sajnos én még dolgozni fogok akkor, így nem mehetek érted!

– Megígérem, hogy felhívlak és nem lesz baj – sétálok egyenesen az egyetem bejárata felé. – Viszont, hagylak dolgozni és én is megérkeztem. Szurkolj délután!

– Szurkolok! Szeretlek, vigyáz magadra!

– Én is, alig várom, hogy holnap találkozzunk – emelem el a telefont fülemtől és mosolyogva nyomom is ki.

Vigyorogva lépek be a hatalmas modern épületbe, hogy utána első előadásom felé vegyem az irányt. Imádom Tae-t, még az egyetem első félévében találkoztam vele. Épp a kutyáját sétáltatta a parkban én pedig egy könyvet olvastam egy fa tövében, mikor elszabadult és valahogy az ölemben kötött ki. Ugyan máig nem tudom, hogy valójában elszabadult-e Yeontan, vagy csak egy megfontolt cserkészés volt ez Tae részéről, de nem igazán bánom.

Beérve a terembe, meglátom nekem integető barátomat, akinek én is visszaintek, majd felé indulok, hogy elfoglalhassam a helyemet mellette és kezdetét vehesse egy újabb hosszú nap.

Órák után egyenesen az egyetem műtő részlege felé veszem az irányt. Végig sétálok a folyosón, minek a végén meg is látom Professzoromat. Oda sétálok hozzá és mélyen meghajolok, mit egy fejbiccentéssel viszonoz is.

– Készen állsz, Jimin? – teszi vállamra kezet bátorítóan.

– Igen Professzor – nézek bátran szemeibe, mire ráncos arcán egy elégedett mosoly jelenik meg.

– Nagyszerű. Gyere, mosakodjunk be, aztán bemutatlak a többieknek – invitál be a műtő előterébe, ahol végig is hajtjuk a kellő procedúrákat, majd belépünk a műtőbe, ahol már ott fekszik a betegünk. Egy gyönyörű Labrador. – Nos Jimin, a jobb első láb tört... - kezd bele oktatásomba a Professzor, s innentől kezdve csak is neki és a betegemnek szenteltem minden figyelmemet.

Végül kissé hosszúra nyúlt a műtét, mivel, mint kiderült, néhol szilánkosra tört szegény kutya lába... Viszont sikerült megoperálni, sőt a zárást magam végezhettem, ami hihetetlen élmény volt! Boldogan pattogok ki az egyetem ajtajából, míg gyorsan írok Anyukámnak, hogy elindultam, ne aggódjon, majd már hívtam is páromat.

– Megvan! – visítok bele a telefonba, ahogy felveszi. Nem tehetek róla, az egész napos stressz most oldódik fel bennem. – Tae, hihetetlen volt! A Professzor nagyon megdicsért, azt mondta simán végezhetnék egyedül műtétet! – pattogok tovább. Lehet, páran hülyének néznének, de este fél tizenegy révén kb. kutya nincs az egyetemnél, így nem zavartatom magamat.

– Gratulálok Baba! Ügyes vagy! Holnap megünnepeljük egy vacsival... na meg nálam is aludhatsz – mélyül el eddig izgatott öröm teli hangja, minek hatására jóleső, vágy ittas borzongás jár át.

– Ah, ugyan tegnap este találkoztunk, de alig várom, hogy megint veled legyek... Bárcsak együtt lakhatnánk már – sóhajtok fel vágyakozva.

– Tudom Kicsim, de bírd ki, már csak fél éved van és addigra kész is lesz a kis lakásunk.

– Igaz – mosolyodom el, hisz megbeszéltük első a tanulás, hogy utána olyan életünk legyen, amilyet szeretnénk. Már meg is vettünk egy lakást Szöul egyik felkapott negyedében, most festik újra szóval haladunk vele. Szerencsére a szüleink támogatnak minket, de persze mi is dolgozunk. Én recepciós vagyok egy eléggé népszerű Állatorvosi rendelőben, ahova már állásajánlatot is kaptam. Tae pedig ugye már dolgozik.

Gondolatomból egy hangos dudaszó és egy hangos nyüszítő hang rángat ki, mire ijedten oda kapom a fejemet. Egy fekete, nagytestű kutyát ütött el egy autó, ami kikerülve a kutyát már hajt is tovább.

– Mi volt ez? – kérdezi Tae hirtelen, míg én egyenesen a kutya felé szaladok.

– Úr isten Tae, elütöttek egy kutyát! – lihegem, ahogy letérdelek a nyüszítő állathoz, s leteszem a földre telefonomat ellenőrizni kezdem testét. Eközben hallom, ahogy megáll a kocsi, ám ezzel már nem foglalkozom.

– Milyen kutyát?

– Egy fekete nagytestű, ahj Tae úgy nyüszít!

– Jimin! Oda ne menj hallod! Jimin! – még így is jól hallom, ahogy Tae hangját megemelve beszél hozzám. Nem foglalkozom vele, s közben megtalálom a kutyán lévő sérülést. Rögtönzés miatt csak ingem alsó részét tudom használni nyomókötés gyanánt, hisz vérzik.

– Baszki, Tae ez nyílt törés – kötözőm a kutya lábát, míg párom ordibál velem, hogy azonnal húzzak el onnan, és hogy úton vannak. Azonban nem figyelek rá, ahogy megkötöm a lábát, valami sín után kutakodom, hogy fixálhassam a lábát, de ekkor meglátok egy sötét alakot, aki a kocsi síró sofőrjét térdelteti a nyitott kocsiajtó előtt és... - Úr Isten! – kiáltok fel, mikor egy fegyvert ránt elő fekete bőrdzsekije belső zsebéből, s fejbe lövi a rimánkodó férfit. A sötét férfi ezután felém néz, majd határozott léptekkel indul felém, mire megfagy bennem a levegő és olyan szinten ledermedek, mint még soha. Hátra esem, s úgy kezdek távolodni a felém haladó hatalmas férfitól! Remegek. – Félek Tae!

– JIMIN!!! – hallom utoljára Tae aggódó kiabálását, majd egy erős fájdalmat érzek meg nyakamnál és el is sötétül a világ.

2020.03.21