Jimin:
Érzem, ahogy az eddig visszafojtott félelmeim utat törnek maguknak és a pánikroham egyre közelebb ér. A folyamatos rettegés, amit igyekeztem elfojtani a túlélés érdekében, és hogy erősnek tűnjek, hirtelen rohamoz meg. Talán JK tette rá az i-re a pontot, talán, hogy van időm gondolkodni, de érzem, ahogy a tüdőm összeszorul és egyre kevesebb levegő van benne. Szemeimből folynak a könnyeim, míg egyre kétségbe esettebben próbálok minél több éltető oxigént a tüdőmbe szívni. Legszívesebben hangosan felzokognék, azonban félek, hogy ezzel felkeltem a mellettem egyenletesen szuszogó férfit, aki alig pár perce fenyegetett meg, miszerint ha megmukkanok kikötözve találom magam.
Mindezek ellenére nagyon jól tudom, hogy muszáj kisírnom a bennem felgyülemlett feszültséget és valahogy meg kell nyugodnom, hogy végre rendesen levegőhöz juthassak. Egész testem remeg, de ennek ellenére igyekszem a lehető leghalkabban felkelni az ágyból, s minél gyorsabban a fürdőbe menni. Imáim meghallgatásra találhattak végre -mivel valahogy mostanában nem nagyon történt ez meg-, sikerül nagyjából hangtalanul a mosdóba mennem, anélkül, hogy orra estem volna. A lehető legóvatosabban csukom be magam mögött az ajtót, majd szinte összeesem. A remegés egyre erősebb lesz, s végre egy kicsit bátrabban merek levegő után kapni, ahogy agyamat ellepi a pánik adta köd.
– Tae! Tae-t akarom. Tae... - suttogom kétségbe esetten. Annyira vágyom a közelségére az illatára, a teste melegére és a biztonságot nyújtó, ölelő karjaira, amik mindig megnyugtattak, ha kellett.
Fülem zúg, testem verejtékben úszik, s ettől vacogni kezdek, ahogy izzadságom párologni kezd. Fogaim össze-össze koccannak, míg én odakúszom a kád előtti kilepőre, hogy elzárjam a kádat és megengedhessem a forró vizet, ezzel egy kis meleget juttatva a jéghideg szobába... Vagy csak én fázom ennyire? Leülök a puha kis szőnyegre, míg lábamat felhúzva ölelem át, s fejemet térdeimre hajtom. Egy emlék kúszik szemeim elé, mikor ugyan ilyen helyzetben voltam csak az akkori problémám elenyésző a mostanihoz.
Tae erősen csapja ki az ajtót, amikor meghallja kétségbe esett hangomat, ahogy az ő nevét kiáltom, levegőért kapkodva. Az asztal előtt ülök, laptopom és jegyzeteim fölé görnyedve, de egész testem remeg, míg levegőért kezdek kapkodni. Érzem, hogy kezdődik, de Tae, meghallotta segélykérő kiáltásomat, míg ő a konyhában tevékenykedett. Azonnal mellém térdel és maga felé fordítja székemet, mivel én is szembe találom magam, meleg, szeretetteljes barna szempárjaival, mik jelenleg aggódva csillognak. Arcomat két meleg tenyere közé fogja, mire én is kézfejére simítok és bele simulok érintésébe.
– Chim, kicsim, nyugalom. Itt vagyok, mi történt? – kérdezi kedvesen.
– Nem megy ez nekem! Nem vagyok elég – kapok levegő után. – Túl sok az anyag és mindjárt itt vannak a vizsgák, én...
– Édesem – csitítgat, míg feláll és ölébe vesz, majd elsétál velem az ágyáig, ahova leül, így vele szemben foglalok helyett ölében, míg nyaka köré fonom karjaimat, ő pedig derekamnál teszi ugyan ezt. – Először is vegyél mély lélegzetet, kövesd azt, ahogy én csinálom – simít fel narancsos fürtjeimre, míg én azt teszem, amit mond és felveszem egyenletes légzését, s nyakába dugom fejemet, hogy férfias illatát még jobban érezhessem. Így pár perc után végre teljesen megnyugszom, míg szerelmem lágy, mégis hihetetlenül mély hangját hallgatom, ami szeretetteljes, nyugtató szavakat suttog fülembe. – Jól van, ügyes vagy Kicsim. A vizsga miatt meg ne görcsölj. Nézd, tudom ez az első ilyen időszak, azt is, hogy sok és nehéz – puszil fülemre, mire felszusszantok. – Viszont hidd el, folyamatosan készültél, szereted csinálni és érdekel is. Menni fog! Viszont, ha nem sikerül, akkor se történik semmi, felveheted még, mivel nem hagytad az utolsó időpontra, na meg, ha akkor se sikerül, tudom nem akarsz, de max csúszol, viszont többször is átveszed az anyagot, így nő a szakértelmed is – puszil arcomra, míg én átgondolom azt, amit mond. Igaza van, maximum felveszem újra vizsgát vagy csúszom, de akkor is tanulni fogok és még jobb állatorvos válik belőlem. – Tanultál és hidd el nekem menni fog. Én tudom – puszil ismét arcomra, majd egyre több sorozatot kapok. – Te vagy a világ legokosabb – int újabb csókot arcomra. – Leggyönyörűbb – hajol nyakamra, mire már nem bírom és felkuncogok és előbújok a nyakából, így hagyva, hogy minden egyes szónál egyre közelebb érjen csókjaival számhoz. – Legédesebb... legviccesebb... legaranyosabb... legszexibb sráca! – ér el ajkaimhoz, ám szemeivel mélyen enyéimbe néz, mintha ezzel akarná hitelesíteni, azt amit mond, de ajka szélén megbúvó csintalan mosoly jobban elvonja figyelmemet és hát már nem a pánik miatt ver ilyen hevesen a szívem. – És az enyém vagy – vigyorodik el pimaszul, míg arcomra vezeti eddig hajamat simogató kezét, s megbabonázva pillant le ajkaimra, mire érzem, hogy alhasam görcsbe rándul és az összes vér farkamba tódul.
Vágyakozva nyögök fel, ahogy megérzem fenekemnél Tae is hasonló helyzetben van. Nem is habozok rögtön ajkai után kapok, mit hevesen fogad, ha lehet még közelebb húz magához és szinte egyszerre nyögünk a csókba, ahogy merevedéseink össze dörzsölődnek. Ezt kihasználva Tae elmélyíti csókunkat, ezzel szenvedélyes táncba hívja nyelveinket, amit készségesen viszonzok. Percekig, talán órákig faljuk egymást, mire nagy nehezen a levegőhiány miatt elválunk egymástól, s mélyen egymás szemeibe nézünk, míg én homlokomat övének döntöm egy csintalan mosollyal ajkaimon.
– Igazad van Tae, csak tudod a stressz... - sóhajtok fel, míg megnyalom nyálunktól csillogó alsó ajkamat, amit megbabonázva néz végig, nagyot nyelve.
– Értelek Kicsim, viszont tudok egy garantáltan jó stressz levezető megoldást a számodra – mélyül el a hangja, mire bizsergés fut végig gerincemen. Csípőjét kissé fellökve jelzi, mire is gondol, ami egy vágyakozó nyögést vélt ki belőlem.
– Ah, igen? – kérdezem incselkedve. Combom alá nyúlva fordít helyzetünkön és az ágyra dobva lábaim közé mászva fölém magasodik.
– Oh, igen! – kap ismét ajkaim után.
Az emlék erősen tör rám, az első vizsgák miatti izgulás. A lágy hangja, az a forró és szenvedélyes délután... Minden. Hogy igaza volt és mindenből átmentem, ahogy ő is... Istenem, ez három éve volt, még a hajam se volt szőke akkor! Tae miatt festettem be egy éve, mert teljesen oda meg vissza volt, hogy nekem milyen jól állna és hát...
Szemeimet szorosan összezárom, ahogy ismét levegőért kapok, s csak most tudatosul bennem, hogy már oldalamon fekszem összekuporodva, hangosan zokogva, Tae nevét ismételgetve, míg hangos kutyaugatást hallok meg közeledni felém. Hirtelen csak azt realizálom, hogy nyílik az ajtó, majd egy nagy, fekete szőrmók közeledik hozzám. Ezután látom csak meg a két felém igyekvő meztelen lábfejet. A lábak tulajdonosa letérdel elém, azonban arcát nem látom könnyeimtől. A kutya hatalmas fejét mellkasomba nyomva, bújik hozzám, míg én nagy nehezen realizálom, hogy egy állat van a közelembe, s hogy bizony ő nem más, mint Démon. Remegő kezemet felemelve simítok buksijára, míg megérzek két erős kezet, amik felültettnek a földről. Már éppen felnyögnék, hogy ne emeljen fel, mikor meglepetésemre, egy erős test kerül mögém és hátamat nem a hideg csempe éri, hanem meleg bőr. Két izmos láb enyéim mellé helyezkedik, majd a víz adta lágy zubogás is abba marad.
A fülem zúgása alább hagy, ahogy ezek után csak Démonnak szentelem minden figyelmemet, s fejét simogatom, míg ő lábamra hajtja azt, így fekszik le a földre. Légzésem szép lassan lenyugszik, s már mindent tisztán érzékelek. Az erős férfi testet mögöttem, aki nem más, mint JK. Megismerem az illatáról. Hátamon érzem szíve eszeveszett dobogását, ami valószínű vagy az ijedség miatt ver ilyen gyorsan vagy megint marha mérges rám, hogy fel keltettem. Kezeivel nem ér hozzám, szemem sarkából látom, hogy mellettem támaszkodik, míg én a kutyával foglalkozom, aki szemeit becsukva élvezkedik.
– Ki az a Tae? – kérdi halkan és meglepően kedvesen a mögöttem ülő. Ijedten rezzenek össze, mire Démon megemeli a fejét és rám pillant. – Nyugi nem bántalak, csak beszélgetünk – suttog kedvesen, ám én nem merek megszólalni, nem is tudom mit mondhatnék ebben a helyzetben. Zavartan sütöm le a szemeimet, míg torkomat köszörülve próbálom össze szedni magamat, ugyan is, úgy érzem JK tényleg csak meg akar nyugtatni... - Az ő nevét mondogattad, gondolom közel áll hozzád – mondja, míg jobb kezével ő is a kutya fejét kezdi simogatni.
Nem tudom mit tegyek, mivel félek, ha megtudja ki is Taehyung, akkor bántaná... De, most segíteni akar... Bár az egész miatta történt... Na meg miattam. JK meglepően türelmesen vár, míg én nagy nehezen azon gondolkodom, hogy válaszoljak-e neki.
– Ő... khm – köszörülöm meg a torkomat, mely most rekedt a sok sírástól. – Ő a barátom – motyogom, míg várok valami reakciót, ám semmit nem tesz azon kívül, hogy megfeszül egy pillanatra. Szemeimet szorosan összeszorítom és félve várom, mikor realizálódik benne, hogy bizony egy meleg fiút tart az ölében. Az erőteljes lökés viszont elmarad, helyette inkább a kutyájával kezd foglalkozni, míg válaszol.
– Értem...
Hosszú percekig csak kínos csend burkolódzik közénk, míg én legszívesebben megkérdezném, hogy nem zavarja-e, hogy meleg vagyok, és hogy ügye nem bántja Tae-t, de félek ezzel csak olajat öntenék a tűzre jelen pillanatba. Attól még, hogy most ilyen kedves, hirtelen haragúnak tűnik és mivel nemrég azért akadt ki mert forgolódtam, most ezt nem kockáztatnám meg a kérdezősködésemmel, hiába akar beszélgetni... Nem tudom mit tegyek!
Helyette inkább Démont nézem, és a nagy fejét, mi lábamon fekszik, hatalmas testét... Ekkor pillantom meg általam készített varratokat és hirtelen ülök fel, hogy meg is nézhessem azokat, hisz nem lett volna szabad még felállnia sem, nemhogy lépcsőznie! Ijedten egyben óvatosa vezetem végig kezemet munkámon, amit meglepődve nézek ismét meg, hisz úgy látszik oltári nagy szerencsénk van, mivel nem szakadt fel a sebe.
– Hogy került ide Démon? Nem lett volna szabad még felkelnie! – simítok ismét a kutya fejre, majd hatra fordulok a mögöttem ülőhöz, de szinte azonnal lefagyok, mivel ő is jobban felült, hogy láthassa mit csinálok, így viszont nagyon közel kerültünk egymáshoz. Szinte összeérnek az orraink. Szemeivel először a kutyát nézi, ám ahogy megérzi közelségem szemeimbe néz sötét íriszeivel. Meglepődve hőkölök kissé hátra, míg ő meg se rezzen csak szemeimet nézi. Érzem, ahogy fülem tövéig elvörösödöm, mind az előbbi közelségünk miatt, mind azért ahogy engem néz, így zavartan fordulok vissza a kutyához és úgy folytatom az állat fülének gyömöszölését, míg a mögöttem ülő válaszol.
– Ő keltett fel – mondja, mire meglepetten nézek ismét, hátra, de most már tisztes távolságra van tőlem, ám így is szemeimbe néz, amit most nem kapok el, mivel érdekel a válasza. – Úgy látszik Démon megérezte, hogy baj van. Az ajtó előtt ugatott, amíg fel nem keltem. Mikor láttam, hogy nem vagy mellettem és hallottam a zokogást, és hogy a barátod nevét nyöszörgöd, azonnal beengedtem Démont, ő pedig egyenesen hozzád rohant – meséli végig a szemeimbe nézve, ám most mégis a kutyára néz és most először látok, hihetetlen szeretettet a szemeiben, ami meglep még is megmelengeti a szívemet, mert ez az, amit minden állatnak kívánok, hogy így nézzenek rájuk. – Nagyon megszeretett téged, bár nem csodálom... - sóhajtja, míg én meglepődve várom, hogy befejezze mondatát, míg arcát elemzem, de úgy látszik nem tervezi hangosan is kimondani a gondolatai végét, így inkább nem is firtatom és én is a békésen szuszogó kutya felé fordulok. – Ügye nincs baja?! – kérdi, míg ő is óvatosan megsimítja a seb alatti részt.
– Nincs. Úgy látom nem szakadtak fel a varratok, de azért nem nagyon kéne mozognia még – sóhajtom, míg picit tapogatni kezdem testét, hátha érzek belső vérzést, de szerencsére semmi jelét nem látom.
– Hála az égnek! – motyogja a férfi. – Tudtam, hogy jó embert hozok el... - mondja, de ahogy tudatosodik benne mit is mond, azonnal elhallgat, míg én megmerevedek ölében.
– Honnan? – suttogom.
– Mit honnan?
– Honnan tudtad, hogy képes leszek rá? Hogy egyáltalán értek hozzá? – fordulok hátra. Legszívesebben folytatnám a kérdezősködést, de belém folytja a szót.
– Szerinted? Egy kutyát elütnek az Állatorvosi Egyetem Campusánál este tizenegykor egy fiatal fiú odarohan hozzá, majd elkezdi ellátni annak ellenére, hogy valaki szinte ordibál vele, hogy hagyja ott... - mondja, mire megrohamoznak a tegnapeste történtek, s szemeimet is lecsukom. – Olyat láttál, amit nem kellett volna, bár ez a kisebb gond. Miután Suga leütött, megnéztem az irataidat, láttam, hogy végzős vagy és valószínű nem is vagy rossz, ha csak ilyenkor mész haza. Ha, nem lett volna rád szükségem otthagylak, de nem engedhetem, hogy elveszítsem Démont... - Meséli, míg én ismét mérges leszek, hogy ha ott hagyhatott volna miért nem tette, s még kezem is ökölbe szorul, ám ahogy ránézek az egyenletesen szuszogó kutyára, majd a saját macskámra gondolok, rájövök, sajnos én se tettem volna másként. Én is mindenáron megmentettem volna, na. Kár tagadni nem hagytam volna, hogy ez a kutya elpusztuljon, mikor én segíthettem volna neki.
– Tönkre tetted az életemet – motyogom orrom előtt, mire megmerevedik és válaszolna, de felemelem kezemet jelezve, hogy hadd folytassam, csak meg kell találnom a hangomat. Bár nem tudom mi ez a bátorság hirtelen részemről. – Tönkre tetted, de valahol mélyen megértem, miért tetted ezt, hisz nem véletlenül mentem arra az egyetemre... Mégis...
– Nem várom azt, hogy megértsd, se azt, hogy elfogadd! Tudom mit tettem és lehet hogy nem vagyok jó ember, nem is értek az emberekhez és nem tudok bánni velük, de ártatlanokat sose akartam belevonni ebbe a világba, se bántani. Ezért fogok segíteni neked! Szóval kérlek – suttogja, míg én lélegzett visszafojtva hallgatom szavait elkerekedett szemekkel, magam elé nézve, mivel ez a szituáció, ez az ember egyre váratlanabb dolgokat tesz. – Mellettem ne félj, és ha legközelebb pánikroham tör rád, inkább szólj nekem. Komolyabb bajod is eshetett volna. Igen, nem leszek mindig kedves, ne is várd el tőlem. Nem ilyen a természetem és meg kell szoknom, hogy Démonon kívül más is van mellettem, de ha nem haragítasz magadra semmi baj nem lesz. Megvédelek... Ígérem – meglep, de homlokát tarkómnak dönti mondanivalója végére.
Lefagyva hagyom neki, hogy ezt tegye, míg az előbb elhangzottakat emésztem magamban. Szinte már kedvesnek mondanám, és szavai és tettei után azt hinném megbánta azt, hogy magával hozott. Mintha nem is egy kegyetlen gyilkos lenne, csak egy ember, aki a bűneit próbálja jóvá tenni, de ezt hiába akarom elhinni, nincs így. Ő veszélyes, ahogy ő is mondta! Egy gyilkos, hiába nem akart rosszat nekem csak a kutyáját akarta megmenteni. Ne féljek tőle? Pillanatnyilag nem tudom ezt megtudnám-e tenni, de az ország legveszélyesebb embere most ígérte meg, hogy kiment innen és megvéd...
De vajon saját magától megtud védeni?
