Nagyon sajnáljuk, tudjuk lassan haladunk, de nekem a munka nagyon közbe jött nem viccelek, ha azt mondom 6:30kor már nem vagyok otthon és 19 után érek haza. Tudom nem csak én vagyok így, de én nem akarok nektek rossz írást hozni. Yume is tanul, de nem áll meg a sztori nagyon igyekszünk ám vele. Reméljük tudtok rá várni és meg is éri. Jó olvasást kívánunk nektek <3
ui.: Előre szólok, szerintem van benne hiba, majd ha lesz időm és energiám újra átolvasom, kérlek nézzétek el.
Yume Nissy írja Jimint
Én (Zsuzsi~) írom Jungkookot
Jungkook
Hitetlenül morranok fel, kifejezve nemtetszésem a csengőnk
hangjára, de úgy látszik, nem csak engem idegesít fel. Jimin mérgesen emelkedik
fel kissé, majd hálószobaajtónkra szegezi tekintetét, mintha átlátna rajta és
a bejárati ajtón, ami persze nem igaz.
– Esküszöm,
leszereltetem ezt a rohadt csengőt. – mordul fel idegesen, majd ismét nekem
szenteli minden figyelmét és kiszabadítja az élvezettől még mindig remegő
mivoltomat.
Csuklómat masszírozva nézek rá, míg halk, frusztrált sóhajt
hallatva nehezedik ismét rám.
– Jimin. – nyüszítem nevét, míg még mindig az ajtót figyeli
gyilkos pillantássokkal. Nevére azonban rögvest felém fordul, olyan szeretetteljes
pillantással illetve, amibe még lelkem is beleremeg.
– Mi az, Kicsim? – hajol ajkamra, hogy ismét lágyan
becézgethesse puha párnáim, ám az idegesítő hang megállítja tettében. – A
faszba már, hogy nem akar elmenni… - távolodik el tőlem, mire ijedten kapok
karja után, lábaimat is dereka köré fonva, hogy megakadályozzam tettében. –
Süti, fél perc, csak lemegyek és elküldöm a francba ezt a seggfejet, és már
folytathatjuk is. – puszil homlokomra egy erőltetett mosollyal, ám jól látszik
arckifejezésén, hogy legszívesebben kinyírná most azt a tetűt, aki a csengőnkre
tapadt. Mi tagadás, én se repesek a boldogságtól.
Végre a magáévá tenne, csak az övé lennék, bűntudatok
nélkül, erre jön ez a zargató és mindent elcsesz.
– Neh, ah Jimin
akarlak. – emelem fel kéjesen csípőmet, nemességeinket összedörzsölve, hogy
rábírjam a maradásra. Csábosan és kiéhezett szemekkel nézek övéibe, amik
vágyakozva mérnek végig. – Majd elmegy, csak velehm… ah. – vetem hátra a fejem,
ahogy ismét lökök csípőmmel, karjaimat pedig Jimin nyaka köré fonom. – Velem
foglalkozzh.
– Baszki, de kívánatos vagy. – borul ködbe tekintete, majd
nyúl is farkához, hogy párat húzzon rajta, míg én lábaimmal elengedem derekát
és széles terpeszbe húzom.
Végre, végre csak az enyém lesz.
Hatalmasat nyelek, mikor megérzem forró makkját
bejáratomnál, ám az eddig a csengőn fekvő személy eszeveszett dörömbölésébe
kezd. Jimin mérgesen kapja fel fejét és hangosan morranva távolodik el tőlem. Lemászva
az ágyról kapja fel alsóját és rohan is ki az ajtón. Én még fel se fogom a
történteket, csak azzal szembesülök, hogy magamra hagy, halkan morogva.
– Kinyírom, esküsöm, hogy kinyírom.
Jimin
Szinte hármasával lépkedek le a lépcsőn, fel se fogva, mit
csinálok éppen. Kook és én végre szexelünk, de úgy tényleg, igazából… a farkam
már a célegyenesben volt, az istenit!
Amint leérek a bejárathoz, már tépem is fel a falapot, hogy
jól lebasszam a postást, valami sütiáruslányt, vagy akárkit, aki előtte áll,
gyakorlatilag a csengőre támaszkodva. Ám amint kinyílik az ajtó, a torkomra
égnek a szavak, és a dühöm egy pillanat alatt vált át eszméletlen haragba,
hitetlenségbe és meglepődöttségbe. A sors iróniája, hogy a közösülésünket Min
Rohadjmeg Yoongi zavarja meg.
Egyikőnk sem szól egymáshoz, csak méregetjük a másikat,
szikrát szóró szemekkel. Türkiz haja alól fekete gombszemei kémlelőn mérik fel
teljes mivoltomat, amitől akarva-akaratlanul is, elönt a feljebbvalóság érzése.
Egy szál alsóban állok előtte, szétzilált hajjal, álló farokkal és leizzadva.
Igen, pont úgy nézek ki, mint aki szexelt, mielőtt valaki megzavarta
tevékenységét.
- Esetleg megzavartam…?
- Igen.
– vágom rá, félbeszakítva kérdését. – El nem tudod hinni, mennyire dühös vagyok
most, szóval megkérlek, hogy húzz el a fenébe. - vágnám rá az ajtót, de odatéve
lábát megakadályoz cselekedetemben. Ezt a taplót, el sem hiszem már!
- Ne
légy türelmetlen. – vigyorodik el perverzen, amitől rossz értelemben véve,
átráz a hideg. – Üljünk le, és beszélgessünk. Jungkook? – lép be kérdés nélkül
a házba, a kanapé irányába indulva. Komolyan, megölöm!
Hatalmasat sóhajtva indulok meg a lépcső irányába, a
hálószoba felé. Hogy mondjam meg ezt Kooknak? A tapló „exe”
miatt most hagyjuk abba az egészet? Én komolyan megdugom úgy is, hogy Yoongi
odakint vár, de mégis zavaró, hogy a közelben van. A jelenléte frusztrál.
Belépve az ajtón egy csalódott, enyhén dühös Jungkook
fogad, ülve az ágyon, keresztbe tett lábakkal. Óh, mennyire szétfeszíteném most
azokat az izmos, fehér combokat, végignyalnék rajtuk, és addig szívogatnám…
- Ki az?
– kérdi ingerülten, karjait is keresztbe téve. Na, ezek után nem fog engedni
semmit, ez szinte biztos.
- Te
rendeltél rohadt zöldséget? – forgatom meg szemeimet, a ruhásszekrényhez lépve.
Süti láthatóan elsápad, majd hatalmasat sóhajtva áll fel. Istenem, ha csak
ránézek, soha nem fogok lelankadni. Mármint Sütire, nem Yoongira. – Le kéne menni, mert nem hajlandó elmenni
innen. Beszélni szeretne. – csikorgatom meg fogaimat kelletlenül. Ez az én
házam, a mi házunk, de az erkölcs úgy diktálja, hogy erőszakkal nem dobhatom
ki, ok nélkül. Legalábbis, az én okom nem túl… na igen.
- Hahhh…
Oké, ez legalább egy jó lehetőség, hogy véget vessünk a kapcsolatunknak. –
szomorodik el kissé, majd öltözködni kezd. – De utána innen folytatjuk. –
nyalja meg ajkait, amit követek tekintetemmel, de el is kapom róla. Basszus,
olyan szép!
Jungkook
Miután felveszem fehér, lenge pólómat, Jiminhez battyogok,
aki éppen ingjét gombolja be rutinos mozdulatokkal vékony ujjai segítségével,
míg sötéten, vágytól és szeretettől csillogó szemeit le sem véve rólam követi
mozgásom. Halovány mosoly jelenik meg ajkaimon, míg kezeit elhessegetve lépek
közel hozzá és immáron én fejezem be ujjai tevékenységét. Begombolom ingjét úgy,
hogy a felső gombot kihagyom, ezzel hagyva, hogy a kényelmes anyag szabadon
engedjen belátást gyönyörű és kívánatos mellkasára. Akaratlanul nyalom meg ajkamat, s csábosan
pillantok fel Jiminre, aki csak is rám figyel, tág pupillákkal, míg én még
mindig gallérjánál fogva húzom magamhoz közelebb egy gyors, lágy csókot hintve
puha párnáira.
Bármennyire is szeretem, és képes vagyok érte elhagyni
Sugát. Kell az erő, a támogatás, hisz mégis csak én szeretem Őt, hosszú éveken
át szerettem, imádtam, de már nem. Legalább is nem úgy, ahogy régen. Lehet ezt
mondani? Vagy még gorombaság lenne, mégis ez az igazság. Jiminnel nem volt épp
felhőtlen a viszonyunk, sőt, inkább fogalmaznék úgy, hogy borongósan indult a
kapcsolatunk, de mindvégig ott volt köztünk egyfajta feszültség. Az elején azt
hittem, mindez csak szexuális… a kíváncsiság hajt. Kíváncsi vagyok, milyen is
lehet más férfival és erre valljuk be, Jimin nagyon is érdemes lett volna, az is. Ám, az elmúlt napok mindezt megcáfolták! Belátást engedett abba, hogy
milyen is ő, hogy tud szeretni és miket képes tenni értem! Megismertem és
rájöttem, ő az, akit én valójában szeretek. Hihetetlenül. Ráébredtem arra, hogy
én többet érzek, sokkal többet, mint puszta vágyat.
Nem! Nem mondhatom azt, hogy Sugát nem szeretem, mert nem
igaz, de Jiminbe szerelmes vagyok. Nem ez a rózsaszín ködös varázslat, amit
érzek, mert akkor hazudnék. Azt Sugánál éreztem, de Jimin mellett biztonságban
érzem magam. Tudom, hogy mögöttem áll végig és óv, ahogy az utazásunk után is
tette.
Lassan válok el tőle, még utoljára megszorítva kezét mosolygok fel rá, amit ő szintén viszonoz. Ám az ő mosolyában a bíztatást látom,
szemei pedig mintha azt mondanák; „Itt vagyok végig mögötted.”, ami hihetetlen
erőt ad.
Mégis mély levegőt véve állok meg a lépcső tetején, hogy
felkészítsem magam az elkövetkező beszélgetésre, hisz nem lesz egy sétagalopp.
Szegény Suga még így is velem maradt, hogy Jiminel összeházasítanak a szüleink,
habár ez az első dolog, amit örömmel teljesítek. Sőt, úgy érzem, Jimin is
boldogan venne el. Azonban be kell vallanunk saját magunknak, ez a kapcsolat
nem működik, már hosszú ideje haldoklik a kapcsolatunk. Tudtam, mindig is
tudtam, hogy valószínűleg nem az első szerelmemmel fogom leélni az életem és ez
az idő most el is jött, hogy tisztázzuk, viszont nem szeretném, hogy emiatt
összevesszünk. Suga olyan már, mintha a bátyám lenne, és szeretném ezt a jó
viszonyt fenntartani, amit megértek, ha Yoongi elutasít.
Gondolatomból Jimin ölelő karjai rántanak ki, ahogy
hátulról átkarolva súg biztató szavakat fülembe, amit én alsó ajkamat rágcsálva
hallgatok végig és bólogatva fogadom meg tanácsait. Így miután még egy utolsó, biztató csókot hint nyakamba puha párnáival, lassan indulok le a lépcsőn, hogy
Sugát köszönthessem, aki a kanapénkon ülve, tőle kapott kiscicámat simogatja,
halovány ajakgörbülettel ajkai szélén, ám ahogy meghallja lépteimet szemeit rám
vezeti és onnantól kezdve, csakis engem követ.
– Szia, Nyuszi. – áll fel, letéve Skayt a kanapéra, aki
dorombolva foglal helyet, mancsaira hajtva kerekded fejét. Halványan
elmosolyodom utálatos becenevem hallatán, amit mégis szeretek, ha ő mondja. Sötétbarna
íriszeivel lassan mér végig, mire akaratlanul is elpirulok, hisz hiába öltöztem
fel, tisztán látszik frizurámon, hogy nem éppen filmet néztünk a szobánkban, na
meg Jimin szó szerint harci díszben fogadta. – Csak nem… Komolyan, ezzel a
gyökérrel? – kuncog fel. Inkább nevezném ezt a felszólítást ingerlésnek, mint
sem valódi undornak. Mégis meglep, milyen könnyen kimondja ezeket a szavakat.
Főleg, hogy tisztában van a helyzettel, ugyanis még csak tagadni se próbáljuk…
Jimin felhorkantva nyitná ki a száját, hogy valószínűleg
elküldje a búsba Yoongit, még lép is egyet, hogy erejét fitogtassa, ám mikor
leintem, állkapcsát össze szorítva jelzi nemtetszését, mégis visszalép.
– Yoongi, beszélnem
kell veled. – sóhajtok fel, mire érdeklődve húzza fel jobb, szépen ívelt szemöldökét,
míg Jimin az egyik falnak dőlve várakozóan pislog ránk. Folyamatosan érzem
meleg tekintetét tarkómon, hogy óvóan figyeli a cselekményeket. Határozottan
lépek közelebb hozzá, veszek egy mély lélegzetet, hogy szemeibe nézve,
elszakítsam magamat tőle… – Én sajnálom, de nem bírom ezt… - kezdek bele,
lesütve pilláimat, de mégse érdemli meg, hogy ne szemeibe mondjam szavaimat. -
Én bele szerettem Jiminbe! Tudom, röhejes... – emelem fel kezemet, hogy hagyja, had
mondjam végig az egészet. A fülem zúg, semmit nem hallok, így a valószínűleg nem épp pozitív reakcióját sem, de folytatom. - De megtörtént, és akárhonnan nézzük, én szeretlek,
de már nem úgy, ahogyan régen. Tudom, te még így is velem maradtál volna. –
pillantok hátra, és ekkor észreveszem Jimin sötét szemeit, mire keserű
mosolyra húzom ajkaim, így fordulva vissza. – Mégis én csaltalak meg először.
Egy hűtlen ember vagyok, hisz azonnal el kellett volna mondanom, mikor az
érzéseim megváltoztak, mert megérdemled az igazságot. Nem is tudod, milyen szinten
rosszul voltam, mikor tudatosodott bennem, mit is érzek, mit tettem a hátad
mögött. – nyelek egyet, hogy folytatni tudjam, hisz szemeim már könnybe
lábadnak. – Tudom, ez nem ment fel engem. – röhögök fel keserűen, és már szemeibe
se nézek, hanem inkább lábaimat fixírozom, míg magam előtt ujjaimat tördelem.
Nem merem felemelni a fejem, félek, mit látnék az arcán, a szemeiben… undort és
megvetést. Nem akarom, hogy ennél is jobban fájjon, hisz elmondhatatlanul fáj
elszakítani magam tőle. Hiába szeretem Jimint, Suga mellettem volt már két éve.
Ő az első nagy szerelmem… - De én nem akarom, hogy hazugság legyen közöttünk.
Tudom… - ahogy csak mondom a szavakat, az érzelmek, az elmúlt két év emlékei úgy
járnak át és akaratlanul is felszipogok, hisz nekem Yoongi jelentette a világot,
a biztonságot, a menedéket, amit most már Jimin jelent számomra. – Bevallom
csak most feküdtünk volna le, de… - olyan fajta szidalmazásba kezdek magammal
szemben, hogy még én is meglepem magamat azokkal a szavakkal és azok
ismeretével, amelyeket saját ócsárolásomhoz alkalmazok, nemhogy még a szobában
tartózkodó két férfit.
Lassan emelem fel fejemet, szemeimet törölgetve, hogy
szemeibe nézhessek, a levegőt rekedtesen szívva be, ám nem az a látvány fogad,
amire számítok. Végig azt hittem, mérhetetlen düh, csalódottság, undor fog
megjelenni arcán… szégyen. Nem! Cseppet sem. Szégyen ugyan megült fáradt,
gondterhelt szemeiben, de nem felém nézett így, hanem inkább mintha saját magát
szégyellné… Arca egyre kétségbeesettebb, ahogy folytatom szidalmazásom, így
látványosan megremegve hunyja le szemeit, úgy szólva hozzám, mérhetetlen
fájdalommal… Ám, én akkor, ott, nem tudom sajnálni. Azok után, amiket hallok.
– Az istenért Kooki, ne szidd már magad! Nem rád illenek
ezek a jelzők, hanem rám, hisz már több, mint egy hónapja megcsallak. – fakad
ki teljesen, jobb kezével tehetetlenül túrva hajába.
A levegő bennem akad a hallottakra. Elkerekedett szemekkel
nézek övéibe, ajkaimat eltátva, hitetlen szemekkel. Most érzem, ahogy a szívem azon része, amely még szereti, darabokra törik. Én végig saját magamat
ostoroztam, ő pedig…
– Egy… egy hónapja?
– csuklik el hangom. – De…
Jimin
Elsápadva vezetem tekintetem előbb Yoongira, majd a
sírógörccsel küszködő Jungkookra, igyekezve, nehogy megszakadjon a szívem. Nem
vagyok egy érző lény, de így véget vetni egy két éves kapcsolatnak még
szerintem is kegyetlen.
- Miért?
Nem voltam… elég jó? – csuklik meg ismét Süti hangja, halk zokogásában a mondat
végét alig lehetett érteni. Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne rúgjam
fejbe Yoongit, és öleljem át Kookot, éreztetve vele, hogy én legalább mellette
vagyok. És még rólam hitte, hogy szemét vagyok.
- Nem
erről van szó… Csodás vagy, tényleg, és szerettelek is… De aztán találkoztam
Hoseokkal, és…
- Ennyi?
Ennyi telik tőled? Csodás vagyok, szerettél, DE…? Szóval én csak egy voltam
neked a fellángolásaid közül? És ez a bizonyos Hoseok tudta, hogy már van párod?
– üvölti el magát, mire én is és Suga is hátrább hőkölünk. Jungkook még velem
sem kiabált így, soha.
- Igen.
– nyel egyet kínjában Yoongi, lehajtott fejjel. Most már értem, miért félt ezt
elmondani Sütinek…
- És
ennek ellenére elcsábított? Te meg engedted? – lép egyet felé, majd akkora
pofont ad Yoongi képére, hogy az említett majdnem el is esik. Én csak tágra
nyílt szemekkel követem az eseményeket, ugyanis ez nem az én dolgom, ezt nekik
kellene megoldani. Mégis, lassan közbe kéne avatkoznom, mielőtt valakinek
komolyabb baja esik…
- Igazából,
nem elcsábított, én voltam…- szinte látom, ahogy Kook szemeit elönti a düh, és ki
is adja magából. Na, itt már közbe kell lépnem…
- EZT
KURVÁRA NEM MONDHATOD KOMOLYAN!!! – ordít, majd már esne neki ennek a
rohadéknak, de derekánál elkapva ölelem át, és nem engedem, akármennyire
kapálózik. – Kibaszottul engedj el! Szarrá verem, megölöm!!! – vág arcon
véletlenül kapálózás közben, de nem engedem el.
- Azt
hiszem, Yoongi, itt lenne az ideje, hogy lelécelj. – biccentek az ajtó felé.
Fel is pattan, és amilyen gyorsan csak tud, odaszalad az ajtóhoz, de még mielőtt kilépne
rajta, megfordul és Kookra néz.
- Sajnálom,
Nyuszi. Nem ezt érdemelted, nálam jobb kell neked. – rám pillant, majd vissza
Kookra, aki remegve dermed le karjaimban, feszülten hallgatva Yoongi minden
szavát. – Ne haragudj. Az én hibám. Remélem, meg tudsz nekem bocsájtani… Nem
is, nem kell megbocsátanod, de reménykedem benne, hogy mellette sokkal
boldogabb lehetsz, mint velem valaha voltál. – biccent felém, majd lassan
kisétál, becsukva maga mögött az ajtót.
Jungkook erőtlenül rogy össze, hangos sírásba kezdve,
amitől csak még jobban összeszorul a mellkasom. Tisztában vagyok vele, hogy ezt
nem tudtam volna megakadályozni, de mégis olyan bűntudat kerít hatalmába,
amitől csak még szomorúbbnak érzem magam. Enyhülni nem látszó zokogása hosszú
percekkel később is ugyan olyan erős és hangos, ezzel továbbra sem nyugtatva
engem. Remeg a teste és rázkódnak a vállai, a könnyei patakokba folynak le
arcán, de az én szememből egy kósza könnycsepp sem hullik. Én biztosan nem
sírnék egy ilyen rohadék után.
Még reménykedem pár percig, hogy enyhül a fájdalma és
legalább feláll, de negyed órával később sem történik változás, így
megemberelem magam és felsegítve őt, a kanapéra ültetem. Szinte rohanok, hogy
felrakjak egy kis vizet a tűzhelyre, előhalászva a kedvenc teájának filterét,
majd fel az emeletre, hogy lehozzam a takarót. Odasietve
hozzá nyugtázom, hogy a sírás már nem folyamatos, csak hullámokban jön rá, ami
ad egy kis reményt, hogy ma még rendesen fog tudni aludni. Visszasietve a
konyhába, elkészítem a teáját úgy, ahogy szereti, majd lassan leülök mellé a
kanapéra, a kezébe adva a meleg innivalót, jobban bebugyolálom őt a takaróba,
és átkarolva vállainál, bekapcsolom a tévét. Nem érdekel, mi megy, de érezze,
hogy nincs egyedül, és minden rendben van. A nevelőm is mindig ezt csinálta
kiskoromban, amikor sírtam, mert a szüleim megint nem voltak otthon és egyedül
éreztem magam. Nekem segített.
Idővel Sütin is látszik, hogy megnyugszik egy kicsit.
Lassan ugyan, de elfogyasztja a teáját, közben ötvenszer kifújva az
odakészített zsepikkel az orrát, majd vállamra dőlve, halkan pihegni kezd.
Érzem a bőrömön, ahogy egyenletesen szuszog, ez pedig nekem is ad egy kis lelki
nyugalmat. Nagyot sóhajtva dőlök hátra én is, de nem jön álom a szememre.
Folyamatosan azon kattog az agyam, hogy Yoongi és Kook miket csinálhattak, hogy
két évig… na jó, csak majdnem két évig jó párkapcsolatban voltak… Hiszen
Jungkook egy angyal, míg Yoongi… Nem is tudom, mi ő, talán egy félresikerült
káposztaleves, egy túlsózott uborka, maga a rohadás.
- Hogy
tehette ezt velem? – suttog Kook félálomban, ezzel a frászt hozva rám. Mikor
ébredt fel? – Hiszen… szeretett. – kezdene megint zokogásba, de megnyugtatóan
simogatni kezdem vállát, mire kicsit alábbhagy a rázkódás. – Miért nem
engedted, hogy megverjem? Kicsináltam volna. – szipogja, mire enyhén
elmosolyodom.
- Az nem
érdekel, ha ő megsérül, de neked ne essen bajod miatta. – simítom meg selymes
tincseit, mire megadóan sóhajt, közelebb fészkelve magát hozzám.
- De
megérdemelte volna… - nyögi ki halkan. Alig értem, olyan meggyötört és szomorú,
halk hangja van…
- Így
igaz. De nem kell aggódnod, egy szavadba kerül, és jobban elgyepálom, mint
legutóbb. – mondom ki halál komolyan, de azonnal meg is bánom. Mindketten
megfeszülünk, bennem megfagy a vér és magamban imádkozom, hogy ne essen le
neki… Csak most ne…
- Hogy
érted azt, hogy a legutóbb? – emelkedik fel rendes ülésbe, egyenesen szemeimbe
nézve. Istenem, ezt ne… - Akkor… amikor így jöttél haza? Összeverve? – szinte
látom a szemeiben, hogy valami ismét összetörik benne, ahogy kérdőre von.
- Nem,
én… - nyelnem kell, mert kiszáradt a szám. Hogy lehetek ilyen hülye? Ez az
Jimin, fát a tűzre.
- Te
tudtad? – hallani az élt a hangjában, a megvetést, a csalódottságot,
elárultságot. Egek, mit tettem... - És nem mondtad el? – pillanatok alatt két
lábra áll, majd a takarót ledobva magáról teszi keresztbe a karjait, vádaskodón
állva elém. – Legalább te ne hazudj nekem, Jimin!
- Én...
nem akartam ebbe beleszólni. Nem tőlem kellett megtudnod, csak jót akartam.
Hidd el, nem azért nem mondtam el, mert…
- Mióta
tudtad? – vág félbe. – Mióta röhögtél a hátam mögött? – ismét könnyek gyűlnek a
szemébe, én meg kétszer is megbánom, hogy nem vágtam ki a nyelvem még tegnap.
- Én
nem… Jungkook, hidd el, szeretlek, csak jót akartam! – felállok, kezeit
megragadva, hogy egy ölelésbe vonjam, de eddig nem ismert erővel tépi ki magát
kezeimből és egy hatalmas pofont kever le nekem, amitől hirtelen elkap a
megbánás és csalódottság érzete.
- Rohadj
meg! Te is, meg Suga is! Dögöljetek meg mindketten! – azzal felkapja a takarót
a földről, és zokogva felszalad a lépcsőn. Már csak a közös szobánk ajtajának
csapódására leszek figyelmes, mielőtt a kanapéra rogyva temetem arcomat
tenyereimbe, és elfog a kétségbeesés.
- Ez az,
Jimin. Na és, most mihez kezdjek?
Jungkook
Dübörgő szívvel vetem magamat Jiminnel közös ágyunkba,
könnyáztatott arcomat párnámba fúrva hagyom, hogy úgy bőgjek, mint legutóbb
kisgyermekként tettem. Hihetetlenül elárulva érzem magam.
- Még én voltam rosszul, emésztettem magam, lelkileg
megbetegítettem önmagam és mindezt egy olyan emberért, aki már rég megcsalt.
Rohadj meg Min Yoongi! Ezért bámultál másokat az utcán, valójában már csak
játszottál velem. – kiáltom el magam dühösen, megragadva párnámat a
legközelebbi falnak dobom. – Egy hónap… EGY KIBASZOTT EGÉSZ HÓNAPJA. – kiabálok
teljesen kikelve magamból. - Nem, nem az a baj, hogy megcsalt… vagyis, de!
Viszont volt rá lehetősége, hogy szakítson velem, ha máskor nem is, de mikor
elmondtam neki az eljegyzést, megtehette volna. Vagy éppenséggel, ha lenne
tartása, azonnal. Mert neki nincs! Egy rohadék. Én is megcsaltam, nem tagadom, de
én rosszul voltam saját magamtól, attól, hogy mit teszek és igen, pár napot
késve, de szakítottam volna, de nem vártam egy hónapot… Még meg is dugott
többször, mikor mással is együtt volt. – ahogy ez leesik, hirtelen kap el az
undor és a pulykaméreg.
Jimin… Jimin is. Biztos csak azért nem mondta el, hogy
kihasználjon. Azt várta, hogy kikészüljek, és aztán csak megkapjon. Ha megkap
meg röhögve rohant volna vissza a kis szertőjéhez… Persze, miért nem eset le? Végig csak etetett, hitegetett, készült rá, hogy megdugjon…
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette kerít hatalma
alá a fáradtság és kimerültség, így viszonylag korán el is alszom, könnyáztatott
arccal. Ennek köszönhetően kipihenten ébredve, szinte azonnal elkap a
szégyenérzet.
Borzalmasan viselkedtem Jiminel, aki nem érdemelte meg azt
a fajta kirohanást és azokat a szavakat, amelyekkel illettem… Szörnyű dolgokat
mondtam, tettem és gondoltam pillanatnyi dühömben, de ő semmi rosszat nem tett. Rosszkor
tudtam meg, és igaza van. Nem tőle kellett volna megtudnom, ez nem az ő
felelőssége volt, hisz valószínű, ha elmondja, ugyan így reagáltam volna, csak
annyi különbséggel, hogy nem hittem volna el…
Fejemet fogva állok fel, olyan mély szégyenérzettel, mint
még soha. Elindulok fürdőnkbe, hogy valamelyest rendbe szedjem magam, míg
gondolataim tovább ostromolnak engem.
Jimin mindent megtett értem, hogy megmutassa, milyen is
valójában. Tudom, tele van szeretettel, most is Suga után velem foglalkozva
nyugtatott és nem zavarta, hogy én ki után sírok. Nem. Velem volt és figyelt
rám, nehogy hülyeséget kövessek el. Csak is engem véd, rám figyel és óv.
Bocsánatot kell kérnem tőle.
Felkapva egy fekete bokszert és Jimin egyik ingét rohanok,
hogy megnézzem, melyik szobában van, ám meghallom, ahogy odalent matat a
konyhában, így kettesével szedve a lépcsőfokokat, hevesen dobogó szívvel indulok
meg a konyhába és ahogy belépek rajta, nem is gondolkodva kérek tőle
bocsánatot.
– Jimin, én nagyon sajnálom. – állok meg egy pillanatra, míg
a szégyen szele újra végigsepri egész testemet. – Csak dühös voltam és nem
tudtam reálisan gondolkodni. Igazad volt, nem a te… - döbbenten hallgatok el, ugyanis a konyhában tartózkodó személy nem Jimin. Nem tudom, eddig hogy nem
tűnt fel, talán azért, mert végig nem mertem az előttem lévő arcába nézni, de
egy hosszabb, barna hajú fiú áll velem szemben, szintén döbbenten méregetve engem.
– Te meg ki a franc vagy? – térek magamhoz a döbbenetből és az előttem álló
idegent kezdem számon kérni, mégis hogyan került a házba.
– Kim Taehyung,
Jimin szeretője. – közli szokatlanul mély hangon, ezt úgy, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, bennem azonban egy világ törik össze. Miért van
itt? Egy veszekedés után máris… - Na és te? – barna szemeivel végigmustrálja
lenge öltözékemet, amitől amúgy kellemetlenül érezném magam, ám most inkább
kihúzva magamat mutatom feljebbvalóságom ennek a kurvának.
– Jeon Jungkook, Jimin vőlegénye. – nem akarom, hogy hallja
a fájdalmat, ami körbe öleli már így is sérült szívemet.
Szóval végig igazam volt Jiminel kapcsolatban.
