All in - 3.rész "A főnök"

Jimin:

A férfi úgy mér végig éhes szemeivel, mint egy darab húst, amitől kiráz a hideg és gyomrom is összezsugorodik. Jobban Jin mögé bújok, aki védelmezően áll elém és a négy férfi közé. Hihetetlenül jólesik, hogy védeni próbál, de sajnos tudom, nem sokra megyek vele. Az előttünk állók kétszer olyan szélesek és izmosak, mint Jin. Ha akarják, fél kézzel is legyőzik őt, ezt pedig nem akarom.

– Hagyjátok békén, semmit nem tud! – szólal meg magabiztosan.

– De itt van, és ez éppen elég – morogja a vörös hajú férfi.

– A főnök tud róla Jinie és látni akarja! Nem tehetsz semmit – lép be az ajtón egy ezüsthajú, magas férfi. Gondolom, valami vezér lehet, mert a katonák tisztelettudóan kihúzzák magukat. Ám az előttem álló nem ijed meg tőle.

– Nam, annyi idős amennyi én voltam mikor idekerültem. Te tudod a legjobban mennyit szenvedtem, mire elfogadtam ezt az egészet, és hogy feladtam mindent érted – mutat rá a férfira, mire nekem állam is leesne, ha nem rettegnék ennyire. Ezek szerint ő Nam. Jin párja, aki miatt ide jutott!

– De te szeretsz itt lenni! Te magad mondtad – morog a férfi. Ugyan látom a szemében a lágy, kedves csillogást, mikor párjára néz, de teste hatalmat és veszélyt sugároz és van egy olyan érzésem, hogy ha akarna fél kézzel elintézne. A gondolatra, nagyot nyelek és jobban összehúzom magamat.

– Mert te itt vagy! Én csak miattad vagyok itt, de neki – itt rám mutat, míg a többi katona csak csöndben hallgatja őket, viggyázban állva. Még arcuk se rezzen. – Neki nincs senkije. Namjoon tönkre fog itt menni! Nem engedhetem, hogy egy ilyen fiatal fiút bekebelezzen egy ilyen szervezet! – emeli fel hangját Jin, ám úgy látom, eddig nyugodt barátja szemöldöke megrezzen, s állkapcsa is megfeszül, mire Jin kissé hátra hőköl. Lehet nem kellett volna felemelnie vele szembe a hangját a katonái -vagy mit tudom én, kik-, előtt.

– Nem érdekel Jin! – morogja, mély hangján. - A parancs az parancs! Addig örülj, amíg élve kell neki a fiú – rám pillant, majd vissza Jin-re, aki a dühtől remeg, de csendbe marad. – És ne merészelj velem még egyszer, így beszélni az embereim előtt – szinte suttogja a szavakat, de olyan mély hanggal, hogy ha most kutya lennék, szó szerint fülem-farkam behúzva hunyászkodnék meg előtte, olyan szintű dominancia és erő sugárzik belőle. Félelmetes!

– Sajnálom RM – mondja Jin lehajtott fejjel, ám hangjában csöppnyi gúnyt érzek felfedezni a monogramoknál. Úgy látszik Namjoon is kihallja, de nem tulajdonít neki nagyobb ügyet azon kívül, hogy megfeszíti állkapcsát.

– Hozzátok a fiút – intézi embereihez a szavakat, akik megindulnak felém.

Ijedten kezdek hátrálni, ám nem sokáig tehetem, hisz neki ütközöm a pultnak, így sarokba szorítanak. Kétségbe esetten nézek Jin-re segítséget kérve, de ő sajnos nemlegesen rázza meg fejét, s mintha bocsánatot kérne szemeivel. Az egyik nagydarab férfi erősen megragadja a karomat, mire felszisszenek és kapálózni kezdek, de felkap a vállára, így hátát kezdem ütögetni. Kiabálok és kétségbe esve szólongatom Jint, aki meg is indulna, hogy segítsen, ám párja elkapja karját, úgy húzza őt vissza, s fejét rázva jelzi neki: ez nem a legjobb ötlet. Elengedve őt követ minket, míg elém áll a vörös hajú. Becsukódik az ajtó és egy folyosón visznek végig, de nem igazán figyelek. Nem adom fel, végig kiabálok, rugdalózok, sőt még meg is harapom az engem cipelő derekát jobb híján, mire felszisszen, s akkorát csap a fenekemre, hogy fájdalmasan felkiáltok.

– Mocskos kurva, ezt még megfogod bánni! – morog az engem szorosan tartó seggfej. – Ahogy egyedül leszel szétfogom kúrni a...

– Fogd be Jackson – mordul rá a mögötte haladó vörös, aki egy kicsit szimpatikusabb lett. – Nem bánhatod és fogd vissza magad, így is fél.

– Baszódj meg Hoseok – sziszegi. – Ne játszd a védelmezőt, semmi értelme! A kezed sárosabb, mint az enyém – na, szép! Gyilkosok, akik azon vetekednek ki ölt meg több embert. Csodálatos, már is nyugodtabb vagyok! Tovább folytatom a vergődést és kiabálást, amitől az engem szorosan tartó egy idő után kiakad. – Ha már úgy véded a formás kis seggét, cipeld te - szó szerint ledobna a földre, ha Hoseok-nak nem lenne kiváló a reflexe és nem kapna el. Az ölébe vesz, mire hirtelen abba marad kiabálásom és megilletődve nézek az izmos férfira és sötét, talán egy pillanatra kedvesen csillogó szemeibe. Ami lesokkol, de ahogy tudatosul, hogy szintén egy gyilkos kezében vagyok és amit látni véltem, nem biztos, hogy az is, amire gondolok. Na meg oké, hogy elkapott, de semmivel nem jobb az előzőnél, így újra elkezdek kiabálni és mellkasát ütögetem.

– Ah, baszki nyugodj már le – kapja el valahogy kezeimet lábamat tartó kezével, s combomra szorítja azokat. Oké, „B" terv... - Ha, meg mersz harapni, hagyom, hogy Jackson megkúrjon – fenyeget meg, mire vissza is zárom számat, amit egy elégedett bólintással nyugtáz – Én is, így gondoltam! – áll meg egy kétszárnyú ajtó előtt.

Namjoon bekopog, mire egy mélyen dörgő hang engedélyt ad, hogy belépjünk... Vagyis, hogy ők lépjenek, engem meg cipeljenek, míg azon vagyok, hogy ne kapjak szívinfarktust a rémülettől.

A szobába beérve lerak az eddig engem tartó vörös katona az egyik fotelre, ahonnan azonnal felpattannék, de erősen visszanyom, s finoman meglengeti szemem előtt fegyverét, jelezve, hogy bizony nem járok jól, ha felállok innen. Államat megfeszítve jelzem nemtetszésemet ugyan, de bólintok egyet. Nem tudom tudatába vannak-e, de ha elrabolnak valakit, az nem biztos, hogy szívesen ül meg a fenekén!

A mellettem lévő fotelen Namjoon foglal helyett, míg előttünk egy faasztal helyezkedik el, rajta iratokkal és egy laptoppal. Körülnézve egy tipikus irodát láttok, sok könyvespolccal, drága dísztárgyakkal, a falakon értékesebbnél értékesebb festményekkel. A sarokban az ajtó mellett helyezkedik el egy dohányzó asztal egy kanapéval, amin Hoseok és Jackson foglal helyet, fegyverüket diszkréten rám szegezve, míg a többiek elhagyják a szobát. Félve fészkelődöm helyemen, amíg a faasztal mögött ülő férfi lecsukja a laptopját, s így nekem szenteli minden figyelmét.

Meglepetten mér végig, amit én is viszonzok, mivel elképzelésemmel ellentétben semmi harci jegy, bőrdzseki, pierszing vagy tetkó nem borítja arcát se kezeit. Bár, sose voltam az akciófilmek nagy rajongója, így nem igazán van viszonyítási alapom. Egy kifinomult, harmincas évei elején járó, félhosszú, fekete hajú férfi ül előttem, markáns és rendkívül helyes arccal, méghozzá öltönyben. Valahonnan nagyon ismerős ez az ember, ám nem merem megkérdezni, mégis honnan. Sőt egyáltalán nem merek megszólalni, inkább jobban összehúzom magamat, ahogy feláll, majd megkerülve az asztalt, neki támaszkodva kapaszkodik meg szélében. Érzem magamon perzselő tekintetét, ahogy szép lassan végigmér, majd elégedetten sóhajt fel, úgy intézve szavait hozzám.

– Szia Jimin, a nevem Lee Min Ho – hangja meglepően kellemes... Egy Maffia vezetőjének, hogy lehet ilyen a hangja? - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – egy nagy férfias kezet látok meg magam előtt, ám én nem fogadom el, sőt kezeimet combjaim közé rejtem. Nem tudom mit tegyek, de muszáj higgadtnak tűnnöm. Át kell látnom a helyzetet! Sokszor néztem és segítettem Tae-nek, mikor tanult, onnan tudom mit kell ilyen helyzetbe tenni. Bár, hogy őszinte legyek sose gondoltam, hogy nekem egyszer alkalmaznom kell ezt. Főleg, hogy igen nehezemre esik megnyugodni. Remegek, mint a nyárfalevél és nagyon nehéz megállnom, hogy el ne sírjam magam. – Nocsak, milyen kis nyugodt vagy.

– Pff, látta volna, hogy hadonászott, karmolt és harapott, amíg ide nem értünk– röhög fel Jackson, ám Namjoon rámorran, így azonnal elhallgat torkát köszörülve.

– Igazán? – fordítja felém ismételten fejét az előttem álló nagykutya. - Ezek szerint egy igazi vadmacska vagy – nyal végig alsó ajkán, míg szemeivel szinte vetkőztetni kezd. Elkap az undor. Engem csak ne méregessen, nekem ott van Tae, hagyjanak békén az Istenit! Semmit nem csináltam, csak segíteni akartam egy kutyán! Mi közöm van nekem itt bármihez is?

– Nem vagyok – adok hangot nemtetszésemnek, bár hangom inkább hasonlít egy egér cincogására, ami nem igen tetszik, ezért megköszörülöm torkomat, míg Lee Min Ho csak egy elégedett vigyorral figyel. – Nem vagyok vadmacska.

– Hm, pedig nekem nagyon is annak tűnsz kiscicám – simít államra, mire elfintorodom és elrántom fejemet, amit csak egy kuncogással díjaz.

– Nem vagyok! Kérem, engedjen el! Én csak egy kutyán akartam segíteni, semmi mást nem tettem! – nézek fel szemeibe könyörgően, mire arcán elterülő vigyor még szélesebb lesz.

– Jaj, de kis aranyosak vagyunk. Ah, baszki – nyög fel, egy pillanatra hátravetve fejét. - De kívánatos vagy így, hogy könyörögsz nekem. Folytasd!

– Mi?

– Jól hallottad! A könyörgésed beindít, folytasd – rugaszkodik el az asztaltól, s lábaim elé guggol, hogy aztán combjaimra simíthasson. Az érintésére alsó ajkam megremeg, s érzem, hogy könnyek jelennek meg szemeim sarkában. Ezt nem lehet kibírni! Egy undorító, beteg ember éppen engem fogdos! Akár mennyire próbálok bátornak tűnni, nem megy. Eddig még Tae-en kívül senki nem érintett meg így. Mármint volt egy két barátom, de ők főleg nem molesztáltak. – Ah, baszki milyen jó combod van, úgy lennék már közöttük – sóhajt fel kéjesen, mire nem bírom tovább, testem megremeg és halkan felzokogok, míg kezeit megpróbálom lelökni combjaimról, kevés sikerrel.

– Főnök, még szinte gyerek, lehet, tényleg jobb lenne elengedni – szólal meg eddig csendben ülő Namjoon, mire értetlenül, ugyanakkor hálásan nézek szemibe, mikben mintha aggódást vélnék felfedezni. Bár nem hiszem, nem is értem. Jin-nél egyáltalán nem úgy nézet ki, mint aki elakarna engedni, de most legalább szavai hatására főnöke elengedi combomat, s feláll.

– Ah, RM mindig tönkre teszed a játékaimat – kuncog fel, míg nekem hátat fordítva az ablak elé áll, azon néz kifelé, míg én halkan szipogok egyet. – De, nem akarom elengedni, most hogy láttam már kell nekem – eddig halk sírásom most felhangosodik, ahogy leesik mondata jelentősége és szinte fuldokolva kezdek könyörögni, hogy ne tegye ezt velem. Nem akarok egy ilyen emberrel együtt lenni! Én nem vagyok olyan! – Kuss legyen! – emeli meg hangját, mire hüppögve és ijedten dőlök bele még jobban fotelembe. – Ah, nézd, most megijesztettelek, pedig nem akartalak - fordul felém, s ismét lágy, nyájas hangon szól hozzám. Mindjárt hányok.

– Eddig se volt a legszimpatikusabb – morgom könnyes, ám dühös szemekkel.

– Nocsak, hogy felvágták a nyelvedet kiscicám. – vigyorodik el ismét.

– Ne hívjon, így! – kiabálok rá, ami talán nem volt a legjobb ötlet. Jobb szeme tikkel egyet és olyan hirtelen indul meg felém, hogy felállni sincs időm. Nyakamat megragadva toll vissza az ülőalkalmatosságba és szinte arcomba hajol.

– Te nem beszélhetsz, így velem! Úgy és akkor hívlak annak, aminek akarlak, amikor nekem kedvem tartja – simít végig szabad kezével lassan már vérvörös arcomon, míg én megragadom nyakamat szorongató kezét, hátha enged a fojtogató szorításából, ám nem teszi. Sőt. – Hm, lehet jobb lenne, ha megnevelnének, mielőtt az ágyamba kötsz ki. Ám, sajnos én nem szeretek a neveléssel foglalkozni. Fárasztó – sóhajt fel drámaian. Mindjárt megsajnálom... Végre elengedi torkomat, mire én hirtelen kapok levegő után párat köhögve. Szemeimből még mindig csorognak a könnyek, ám már nem adok ki hangokat... Minek? Senki se segít a szobába és csak felbőszítem vele ezt a barmot. Ezért szimplám gyilkos szemekkel nézem őt tovább. – Aj, a makacsság olyan idegesítő... JK hozta ide, igaz? – néz Namjoonra, aki csak merev arccal bólint egyet. – Rendben, akkor törje is be! Azt szeretném, ha kis kezes bárány lenne, mire az ágyamba kerül. Az legyen a legnagyobb vágya, hogy mindenben a kedvemre tegyen. Egy igazi kis hímringyót akarok belőle!

– Nem fog ennek örülni JK Uram – ingatja meg fejét Namjoon.

– Nem érdekel! Ő hozta ide, az ő baja is lesz! Egy hónapja van betörnie... - itt ismét rám néz, de én csak dühösen pillantok rá. Próbáljon csak betörni, keményfából faragtak. Lehet nem látszik, de nagyon erős az akaraterőm és soha nem adom fel. – Hm, jó sok pénzt fogsz majd nekünk hozni ezzel az édes kis arccal, na meg dugni való fenékkel – vigyorog, majd int a többieknek, akik felpattanva vállaimra teszik kezüket és erősen rántanak fel.

– Megpróbálhat betörni, de soha se fog, erről biztosíthatom! Engedjen el! Jobban jár vele! Én nem...

– Jaj, Cicám innentől nem az én gondom vagy – itt közelebb lép hozzám és arcomba hajol, amit vicsorogva fogadok. – Hidd el, értem fogsz könyörögni, ha JK kezelésbe vesz. Mert kiscicám, én egy angyal vagyok hozzá képest – hajol ajkaimra. Egy lágy csókot hint párnáimra, amire elfog a hányinger, ám az engem tartó erős kezek és a hátamnak feszülő izmos mellkas miatt, nem tudok eléggé elhúzódni. Ám ahogy elválik, tőlem azonnal leköpöm. Szemeit összecsukva, nyúl arcához, hogy letörölje nyálamat, majd lendíti is kezét és egy akkora pofont lekever, hogy oldalra bicsakszik a fejem. Megragadja hajamat és erősen tépve rántja hátra fejemet, kényszerítve, hogy nézzek dühtől szikrázó szemeibe. – Bátor vagy, ez tetszik, de nem velem szembe. Majd JK megtanít rá, hogy mi az a tisztelet. Alig várom, hogy lássam, ahogy megtörve könyörögsz nekem, hogy bocsássak meg neked kis vadmacska – utoljára megsimítja hüvelykujjával alsó ajkamat, amit legszívesebben megharapnék, de tudom, nem járnék vele túl jól, így csak rá morogva fejezem ki nemtetszésemet, amin jót szórakozik, majd visszaül számítógépe elé.

Jackson és Hoseok elkezdenek kivinni, míg Namjoon meghajol, majd követ minket. Becsukja az ajtót, majd parancsba adja, hogy vigyenek JK házába. Ugyan egész úton mellettünk van, míg én makacsan rúgok és kapálózok, sőt még lábamat is megmerevítem, hogy ellent tarthassak a két egyre idegesebb férfinak, míg nem ezt megunva Hoseok ismét felkap az ölébe és csak úgy, mint az iroda felé menet, itt is lefog.

– Emlékszel még mit mondtam mi lesz, ha megmersz harapni? – néz rám sokat sejtetően, mire nyelek egyet és bólintok. – Helyes – mosolyodik el, ami meglep, mivel ez most olyan más az ijesztő teste ellenére, bíztató és kedves... Biztos sokat gyakorolja reggelente a tükörbe...

Végig cipelnek a meglepően modor folyosón, ahol rengeteg ajtó van, majd beszállunk az egyik liftbe. Namjoon megnyomja a földszint gombját, míg én ugyan mozogni nem igen tudok, de mivel a szám nincs befogva, így szebbnél szebb szavakkal illettem őket és családjukat, amit látványosan nem vesznek magukra, ez pedig még jobban felidegesít. A liftből kilépünk egy nagy hallba, ahol rengeteg hozzájuk hasonlóan felöltözött, kigyúrt, fegyveres férfi járkál, ám van néhány lengébben öltözött hozzám hasonló testalkatú, szép arcú és kecses fiú is, ahogy falatnyi ruhákban rohangáló lányok is. Elfog az undor, ahogy leesik, valószínű ők elégetik ki a férfiak igényeit itt, és hogy engem is erre szánnak majd, ha megun a főnökük. Ismét elkezdek rángatózni, de a Vörös erősebben fog le, ami így már nagyon is fáj. Fel is szisszenek kínomba, míg átcipelnek a kijárat felé.

– Ó, hogy fulladnál meg egy kanál vízbe és hollók vájnák ki a szemedet te barom – mondom tovább a magamét, mire páran felénk néznek, ám amint meglátják mi folyik itt vissza is terelődik figyelmük az eddig végzett tevékenységükre, mintha ez minden napos látvány lenne náluk... Bár úgy érzem ez nincs kizárva.

Ahogy kiérünk az épületből meglepetésemre egy nagyon szép park jelenik meg előttem, amit több felhőkarcoló és modern, kertes házak vesznek körül, mint egy nagy kerítést képezve. Ahonnan pedig kiléptünk egy modern kastélynak felelne meg markáns és elegáns kivitelezésével. Felteszem ez lehet a Maffia központja.

Már vár minket egy fekete autó, amibe beszállunk én továbbra is Hoseok ölében foglalok helyet, így kényelmesen lefogva tart engem, ám Jackson megunja folyamatos szitkozódásomat és egy kendőt húz elő zsebéből, amivel be is tömi számat. Mérgesen szusszantok fel, villámokat szórva nézek szemeibe.

– Na végre, egy kis csend – dől hátra elégedetten, feje alátéve karjait, míg Namjoon beszáll az anyósülésbe és szól a sofőrnek, hogy indulhatunk.

– Azért szép kis szókincsed van neked – kuncog fel az engem fogva tartó, mire kicsit megemelem magam és erősen visszaengedem testem egyenesen ágyékára. – Ah, a kurva életbe – sziszeg mérgesen, míg én csak elégedetten vigyorgok magamban. Mondtam, hogy nem adom fel!

– Na Jimin, nyugodj le, nem biztos, hogy jó ötlet Hoseokot magad ellen uszítanod – szól rám Namjoon, mire meglepetten vonom fel jobb szemöldökömet. Mondja ezt ő, na szép!

– Hagyd Nam, semmit nem ért és én se lennék nyugodtabb, ha elrabolnának – mondja a mögöttem ülő. Ha most ezzel az a terve, hogy szimpátiát kelt bennem, akkor nagyon téved! Kb. tíz percet utazunk a kocsiba, közbe kisebb-nagyobb házakat hagyunk el, míg le nem parkolunk egy igen modern, nagy ablakos, kétemeletes ház előtt. – Megjöttünk – kap ölébe Hoseok, míg a többiek is kiszállnak és megindulunk a bejárat felé.

Namjoon becsenget, míg a Vörös letesz a földre, de továbbra is erősen tart karjaiban, ám most először nem mozdulok meg, hiszen most tudatosodik bennem, hogy a hírhedt „Cane corso" gyilkoshoz hoztak el, azért, hogy betörjön, és ki tudja, ezt hogyan szándékozik megtenni.