All in - 4.rész "JK"

Jimin:

Az ajtó lassan nyílik ki, szinte megegyezik az én levegővételemmel gyorsaságával is, míg szívem ezerrel kezd dobogni. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy látni fogom azt, akiről az elmúlt hetekben minden nap szó volt a médiában. Azt, akinek az ügyére rá állították Tae-t és azt, akitől mostantól az életem függ... Valljuk be, mennyire jók a kilátásaim?

Mikor kinyílik az ajtó egy magas, kissé hosszabb, rakoncátlan, fekete hajú férfi jelenik meg. Állvonalával szinte papírt lehetne vágni, olyan egyenes és éles. Szemei az éjszakánál is sötétebbek, tele hatalommal és gyűlölettel, ahogy végigméri társait. Nyakát és kilátszó alkarját tetoválások borítják.

Lábait fekete, szaggatott farmert fedi, amin keresztül még így is látszik milyen izmosak a combjai. Fekete hosszú ujjúja könyökéig fel van tűrve, ami láttatja izmos és erekben gazdag alkarját. Ijesztő, mégis férfias a kiállása... Bár ehhez a melóhoz gondolom, ez hozzá jár. Bárki tudja?

Elemzésemből Namjoon  kemény és kissé kioktató hangja ránt vissza.

– JK! Nem volt a legjobb ötlet magaddal hozni a fiút – bök felém fejével, mire az eddig engem észre sem vevő férfi sötét szemeit egy pillanat erejéig rám vezeti, mire megáll bennem az ütő. Ám szinte azonnal vissza is néz az előttem állóra. Karjait keresztbe fonja maga előtt, míg lazán nekidől az ajtónak.

– Leszarom! Démonnak szüksége volt rá – hangja erős és férfias, ugyanakkor mégis meglepően kellemes. Ha nem ilyen szituációba hallanám biztosan beleborzonganék.

– Úgy tűnik, most neki lesz rád! – morogja Namjoon rosszallóan, mire JK csak szemét forgatva el löki magát az ajtótól és azzal a lendülettel csapja is be az ajtót maga előtt. Vagyis csapná, ha Namjoon nem állítaná meg erős kezével a merev falapot. Szinte már én is felszisszenek olyan erősen csapódik tenyerének a merev falap, ám neki látszólag ez meg se kottyan. JK nagyot káromkodva nyitja ki ismét ajtaját. – Ne akard, hogy más eszközökhöz folyamodjak. Te hoztad ide, vállald is a felelősséget érte! – sziszegi.

– Mi van? Az asszony morgott veled, hogy ilyen vagy? Árulkodott mi? Dugd meg és máris jobb lesz a kedve... – vigyorodik el incselkedve, de Namjoon olyan mélyről jövő morgást hallat, jelezve: még egy szó és megöli. Ijedtemben hátrébb is lépek egyet. Habár JK-t ez nem félemlíti meg, de mégis beleegyezően forgatja meg szemeit, egy fájdalmas sóhajjal megspékelve. Csak, hogy mutassa milyen nehéz is neki felelősséget vállalni valaki iránt, aki amúgy itt se akar lenni. Kösz... - Rendben, mondd mi a parancs? Nyírjam ki? – pillant rám, s szemeit összeszűkítve néz végig egész valómon. Ijedten hátrálok égető tekintetétől, ám így már beleütközök, feltehetően Jackson mellkasába, míg Hoseok erősebben fog meg. Esküdni mernék mintha a sötét hajú ajka felfele rándult volna, feltehetőleg egy gúnyos mosolyra kissé remegő valóm láttán, ám időben normalizálja magát.

– Nem, a Főnök már látta és igazán kedvét leli benne...

– Nem csodálom! Szép arc, dugni való, formás fenék. Szerintem is izgatóan nyögne bárki alatt – mér végig ismét, ám ezúttal kissé másképpen, mire megint hátrálnék, de újfent bele ütközöm Jackson-ba, aki ezt megelégelve vállamnál fogva lök közelebb az engem szinte szemeivel vetkőztető fekete hajú férfihoz, az orra alatt morogva. Valamiért úgy érzem nem csíp engem... Hát, én se őt!

– Ebben az esetben kedvedre való lesz a feladat, amit rád bízott – köszörüli meg torkát Namjoon, mire az eddig engem pásztázó szemeit rávezeti és érdeklődve húzza fel jobb, szépen ívelt szemöldökét. – Készítsd fel rá! Egy hónapod van.

Csak ennyit mond, bennem meg megáll az ütő. Legszívesebben elfutnék, de nem tudok az engem fogó két mafla, erősen tart a helyemen. A fekete hajú ijesztő férfi pedig fáradtan sóhajt egyet, majd jobban kitárja az ajtót, jelezve, hogy elfogadja sorsát. Hoseokék nagyot taszítanak rajtam, miután kiveszik számból a kendőt, hogy belépjek a nyitott ajtón, de én megmakacsolva magamat lecövekelve a lábamat tarok ellent. Nem is kell mondanom, hogy csalódottan veszem tudomásul, hatszor olyan erősek fejenként mint én, így minden kapálózásom és tiltakozásom ellenére belöknek az ajtón, s mire megfordulnék vissza már be is csapják orrom előtt az ajtót. Emiatt olyan szépen és egyenesen fejelem le a merev falapot, mint még soha senki! Fájó orromat dörzsölve fordulok meg, hogy szembe találkozzak, valószínű egész Dél-Korea legveszélyesebb emberével, ám meglepetésemre már sehol se látom. Érdeklődve nézek körbe a meglehetősen szép előszobába, ahol a barna dominál.

Drágábbnál-drágább cipők helyezkednek el a szekrénybe, sportcipők és bakancsok is egyaránt, bár a lakozott elegánsabb cipők jobban meglepnek, de elengedem a dolgot. Biztos van, hogy öltönyben gyilkol. Kinek hogy, mások tárgyalnak az irodában, valaki embereket öl, tényleg nincs különbség... A fogason azonban bőrkabátok, ballonkabátok sorakoznak mind ugyan abban a sötét színben. Ez azért már jobban mutatja, hogy a ház egy gyilkosé...

Elemzésemből hirtelen rángat ki a tudat, miszerint én vagyok a leghülyébb fogoly, akit a világ valaha hordott a hátán, mivel nem használom ki, hogy a fogva tartóm nincs a közelemben. Legszívesebben fejbe is vágnám magam, de ez most várhat. Azonnal az ajtóhoz fordulok és a kilincsre teszem a kezemet, így próbálom kinyitni azt, de meg se mozdul. Másik kezemmel is megfogom és úgy kezdem rángatni az ajtót, de mindhiába. Már elkeseredésembe a falra helyezem a lábamat, hátha a nagyobb erő segít, de nem. Körbenézek, de a kulcs sehol, így csak ez marad. Már erőteljesen lihegek és újra neki kezdek az ajtó rángatásának utolsó próbálkozásomat megismételve, mikor egy mély torokköszörülést hallok meg magam mögül. Ledermedek, s le is ver a víz. Nagyot nyelve fordulok meg. A magas férfi a falnak dőlve, összefont karokkal és egy amolyan „te nem vagy százas" fejjel mér végig lesajnálóan. Na, kösz, megnézném te mihez kezdenél, ha elrabolnának és bezárnának egy pszichopatával egy házba.

Nem szól egy szót se, csak int a fejével, hogy kövessem, mint egy pincsi... Röhej, ha nem lennék ennyire megijedve komolyan mondom röhögnék, kínomban... Bár a hisztériás roham egyre közelebb ér hozzám, lehet nem is lenne furcsa, ha kitörne belőlem. Nem vagyok kutya és legszívesebben ezt neki is megmondanám, bár szerencsére erős az életösztönöm, így sikerül csöndben maradnom és szép lassan követni kezdem őt a nappali felé. Félek és emiatt egész testem remeg. Bárcsak itt lenne Tae, ő mindig meg tud nyugtatni! Istenem, de aggódhat!

Ebben a helyiségben is a sötét színek dominálnak, erős férfias beütést keltve. Nem mondom, ha nem tudnám, hogy egy gyilkos él itt, még otthonosnak is nevezném. Középen egy „U" alakú szürke kanapé helyezkedett el, előtte egy üveg dohányzó asztal. A falon a kanapéval szemben egy hatalmas plazmatévé és egy konkrét hifi rendszer, illetve rengeteg játék és konzol. A kanapé mögött 2 kisebb és egy nagyobb fekete ajtót látok. Mikor jobbra nézek megláttam a konyhát, mely mily meglepő, szintén szinte teljesen fekete, kivéve a falakat, amik fehérben és ezüstben pompáznak. Balra egy lépcső vezet felfelé, valószínű még több ajtóhoz. Úgy látom, van egy hátsó üvegajtó a kert felé, amit ugyan nem látok rendesen, de úgy tűnik magas a kerítés övez. Ha át akarok mászni rajta, akkor legalább plusz 20 cm-t kéne nőnöm és egy jobb kondi se ártana, hogy egyáltalán elérjem  tetejét. A másik lehetőségem a bejárati ajtó, az az utcára néz, talán ha megtalálnám a kulcsot...

– Nos - fordul felém „JK", míg én a terepet mérem fel szemeimmel, ám ijedten összerezzenek, mintha csak attól félnék meghallotta gondolataimat. – Csak hogy tudd hol a helyed itt van pár szabály, ha életbe akarsz maradni - int fejével, hogy üljek le, amit nagy nehezen meg is teszek, s oda sétálok a kanapéhoz. Ekkor látom meg, hogy a kanapé egyik szélénél egy nagy kutyaágyban fekszik Démon, aki ahogy meglát fáradt szemeivel farkát kezdi boldogan csóválni. Szegény nagyon ki van még ütve az altatótól és persze gyenge még. Remegő lábam hiába örülne a kanapé adta örömöknek, mégis inkább oda sétálok a betegemhez. Leguggolok elé és puha fülét kezdem masszírozni, mire nagy fejét tenyerembe nyomja hálás szemekkel pislogva rám. Eközben felnézek a Tv előtt álló ijesztő férfira, aki csendben nézi a jelenetet és még jobb szemöldökét is meglepetten felhúzza. Mintha valamit mondana, de nem értem és nem is hiszem, hogy nekem szánja olyan halkan motyogja orra alatt, ám ezután sokkal hangosabban folytatja. – Tehát a szabályok! Bármennyire is szökni szeretnél, ha hiszed, ha nem -nekem mindegy- nálam vagy a legnagyobb biztonságban... - erre akaratomon kívül is, de felhorkantok. Na persze az ország legveszélyesebb bűnözőjénél vagyok a legnagyobb biztonságban, akinek az a feladata, hogy megdugjon... Na, ne nézzen madárnak! JK szeme dühösen megvillan, így a feltörni kívánt „Menj a fenébe" szövegemet visszanyelem és csendben várom a folytatást, míg tovább vakarom Démon fejét. Nyugi Jimin, gondolkozz reálisan, most nem hibázhatsz, különben egy golyót találhatsz a homlokodban. – Örülnék, ha felfognád a helyzet súlyosságát, mert ha feldühítesz, hidd el nem okoz nehézséget, hogy bántsalak vagy egy golyót repítsek az okos kis fejedbe – mondja ezt nyugodtan, ám olyan mélyen és erélyesen, hogy legszívesebben a kutya mögé bújnék félelmemben. Jobb szépen ívelt szemöldökét megemelve néz rám várakozóan, mire észbe kapok és bólintok, jelezvén, hogy megértettem, így folytatja. - Ha, kilépsz innen nélkülem, két dolog várhat – folytatja, és hogy nyomatosítsa, két ujját is felemeli. - Az első, hogy azonnal megölnek... - hajlítja be középső ujját. - A második, hogy szépen megkúrnak és azután ölnek meg... Jobb esetben és hidd el nekem - lép közelebb, s mellém guggol úgy, hogy a szemeimbe nézhessen, keményen megragadva államat, mire ijedtemben majdnem hátra esek, de olyan erővel tart, hogy ez nem történik meg. – Könyörögni fogsz érte, mint sem még egy menetért! – itt nagyot nyelek, mivel tény nem akarom, hogy megerőszakoljanak. Többször voltam már férfival. Mindegyik olyan volt, amit én is akartam. Mióta azonban van Tae, tudom milyen az, amikor igaz szerelemből vagy együtt valakivel. Nem akarom, hogy bántsanak! Nem akarok mást csak őt, így inkább meghalnék, mintsem át kelljen élnem egy olyan fájdalmakkal és kínokkal teli aktust, amit én nem akarok. – Kettő! Sehova nem lépsz be a házba, kivéve itt a második ajtót, az egy fürdő, a konyhát a nappalit és az emeleten az utolsó ajtót. Az az én szobám, velem fogsz aludni. Ott...

– Tessék? – most először szólalok meg, hangom meglepően halk és biztos se vagyok benne, hogy meghallott, ám nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy már ma este meg akar erőszakolni. Ez szememen is megjelenhet és úgy fest meg is hallott, hisz felhorkantva folytatja, míg elengedi eddig erősen szorított államat.

– Nyugodj le! Nincs kedvem ártatlan kölyköket megerőszakolni, úgy is van itt elég ribanc. Ha kanos lennék, akkor se hozzád nyúlnék – néz végig rajtam lesajnálóan. Hát ez azért nem esett jól, de kissé megnyugtat, hogy nem akar megerőszakolni... még. Viszont kölyök? Miért hív annak? Nem hiszem, hogy sokkal idősebb, mint én... Talán Tae-el egy idős, így ránézésre.

– De akkor miért kell veled aludnom? – kérdezem halkan, míg lejjebb vezetem kezemet Démonon és megnézem a varratokat. Magamba konstatálom, hogy remek munkát végeztem és 2-3 hét múlva ki is lehet szedni belőle.

– Nos, mint mondtam nálam vagy a legnagyobb biztonságban. Ugyan van vendégszobám, de mondjuk úgy, ott fogadom az éjszakai partnereimet, akiket tuti nem vinnék az ágyam közelébe se – itt legszívesebben megkérdezném, akkor engem miért is, de úgy érzem, hamarosan megtudom. - Na meg persze lehet, hogy én nem pályázom a csinos kis seggedre, de mások igen... Illetve a legutolsó ok az az, hogy nem bízom benned, így viszont ha mellettem vagy, bármikor megölhetlek. Akármikor, ha próbálkozni mersz – érzem, hogy engem néz, s hangja is fenyegető, szinte ezzel sugallva azt, hogy beváltja nekem tett ígéretét, hacsak a kisujjamat rosszkor mozdítom, már alulról szagolom az ibolyát. Azonban én továbbra is a kutyának szentelem minden figyelmemet. Igyekszem megnyugodni és nem pánikrohamot kapni. Tae mindig mondta, hogy ha veszélybe érzem magam, próbáljak valamit találni, amivel megtudom magam nyugtatni, hogy reálisan tudjak gondolkodni. Démon pedig tökéletes erre. – Figyelj kölyök – nyúl ő is kutyája felé, aki boldogan dugja buksiját gazdája hatalmas kezébe. – Nem szeretném, ha itt lennél, nem vagyok babysitter. Démon viszont kedvel és ez kivételes, hiszen nem túl barátságos. Csak velem szokott ilyen lenni én pedig hiszem, hogy az állatok megérzik kinek tiszta a szíve – sóhajt fel fáradtan. - Megmentetted az életét, így én ezt viszonozni fogom, de kell egy kis idő... - tessék? Hirtelen kapom rá szemeimet, míg arcát kutatom hazugság jelei után, de semmilyen érzelmet nem tükröz, fagyos és merev, ahogy eddig. Mégis, egy halvány remény villan meg elmémben. Talán nem is olyan rossz ember! Talán kiszabadulok innen, újra Tae mellett lehetek, összeköltözhetünk és elfelejthetem ezt, mint egy rossz álmot... Bárcsak, így lenne.

– Jól értem, hogy segítesz kijutni innen? – még mindig nem néz rám csak a kutyával foglalkozik, ami picit bosszant, de nem teszem szóvá, hisz nem is hiszem, hogy különösebben érdekelné.

– Ne érts félre, nem leszünk ettől puszipajtások, és ha úgy látom veszélyezteti az életemet nem teszem meg. Mellesleg, mint már mondtam simán kinyírlak, ha a helyzet úgy kívánja – dobja oda nem törődve, mintha csak azt mondaná, odakint süt a Nap... Bennem meg csupán megáll az ütő, de nem számít. - Most pedig gyere velem a szobámban van fürdő, le tudsz tusolni. Bűzlesz – fintorodik el, hogy ezt még nyomatékosítsa is. Na, ez fájt! Próbáljon meg ő nem izzadni miközben életet ment és a sajátja miatt is aggódik.

Feláll és várja, hogy kövessem, így nagy nehezen feltápászkodom kissé remegő lábakkal az orrom alatt morogva, hogy ki is a büdös.  Követem felfele a lépcsőn és nagy nehezen túl teszem magam a szagom okozta megszólalásán. Alsó ajkamba harapva gondolkodom el, hogy talán érdemes lenne megköszönnöm. Hisz ugyan lehet miatta vagyok itt, kár lenne csak őt hibáztatnom, mivel én se hallgattam se a szüleimre se pedig Tae-re, így kettőnk hibájából kerültem ebbe a helyzetbe, de még is valamilyen formában segíteni szeretne nekem. Ez azért reménnyel tölt el. Bár ha kell simán kinyír, mint ahogy többször is hangoztatta, de még is megmentene... Hátha...

– Én kö...- szólalnék meg, ahogy felérünk a folyosóra.

– Mint mondtam, nem lettünk barátok! Nem bízom benned és ne hidd, hogy a hálám miatt ne lenélek képes megölni. Egyszerűen nincs kedvem kis szűzi gyerekekkel foglalkozni. Én a nagyobb kutyákra utazom – morogja, hátra se nézve. – Nem hiszem el, tényleg ez kellett nekem? – sziszegi, le se szarva, hogy hallom, amit mond.

Visszaszívom, egyáltalán nincs benne egy cseppnyi kedvesség se.