All in - 2.rész "Jin"

Jimin:

Hihetetlen fejfájásra ébredek. Óvatosan kezdem nyitogatni szemeimet, de mindhiába, teljes sötétségen kívül semmit nem látok. Hirtelen megtódulnak az emlékek. Az autó, a kutya, a sofőr, a férfi... a pisztoly. Úr isten! Hol vagyok? Tae... hol van Tae? Megakarok mozdulni, de ekkor hangos zúgásba kezd a fülem és mintha a testem nem akarna engedelmeskedni. Míg heves pislogásokkal próbálom visszanyerni látásomat, a fülemben tomboló erős zúgás halkul, így viszont megüti a fülemet egy beszélgetésfoszlány.

– Nem érdekel Jin! Azonnal ébreszd fel a srácot! – mondja idegesen egy mély, férfias hang.

– Talán, ha nem vágtad volna fejbe, akkor nem lenne ájult! – morogja a másik, kissé kellemesebben csengő lágy, ugyanakkor szintén ideges hang.

– Már mondtam, hogy Suga volt! – csattan fel a másik, mire kissé megrezzenek.

– Én meg, hogy nem érdekel! Egy eszméletlen embert nem ébreszthetek fel, mikor kedvem tartja!

– De te vagy az orvos! – valószínű valahova oda csap a fickó, mivel hatalmas csörömpölést hallok meg.

– Igen, orvos vagyok, nem Isten! – kiabál most már „Jin" is. – És örülnék, ha nem vernéd szét a rendelőt, főleg, hogy a kutyád műtésére készülünk!

– Oké, de ébreszd fel és mentsétek meg, különben te és a gyerek lesztek a következők, akik az asztalon fognak feküdni!

Ezután már csak egy hangos ajtócsapódást és egy halk, fáradt sóhajt, majd egyre közelebbről jövő lépteket hallok. Idejön! Szemeim még mindig nem akarnak tisztulni, hiába próbálkozom, fekete foltok lebegnek mindenfelé. A tehetetlenség kezd még jobban megijeszteni. A férfi egyre közelebb jön, engem meg ismét elönt a rettegés.

– Oh, hát felébredtél! – hangja most lágy és nyugtató, de engem akkor se győz meg. Félve kapok levegő után, míg látásom megint kezd elsötétülni. – Ó, ne, ne, ne! Ne akarj mozogni, különben megint nem fogsz semmit látni! Nyugi, tudom, ez most nehéz, de vegyél mély levegőt és próbálj megnyugodni. Én nem bántanálak! – szinte suttogja a szavakat, de nem bírok hinni neki... Azonban tudom, igaza van. Ráérek akkor pánikrohamot kapni, ha már látok és van elég erőm mozogni. Veszek egy mély levegőt, majd lassan ki is fújom, míg szememet kicsit becsukom, hogy addig se terheljem. Ezt csinálom egy darabig, míg a mellettem lévő -a hallottak alapján Jin- csendben vár, de baszki ez egy ilyen helyzetben marha nehéz! Nem tudom, hol vagyok, kivel vagyok és Tae... Istenem Tae, hogy aggódhat! Mindent hallott! Megmondta, hogy ne csináljak semmit, de nem, nekem a saját fejem után kellett mennem. Szép volt Jimin, ennek hála valami elmebeteg gyilkos közelében vagy. Nagy tapsot nekem, nem hiszem el... Tuti megölnek vagy megerőszakolnak és aztán ölnek meg, vagy... - Oké eddig szépen ment, de már megint kezdesz bepánikolni! – csendül fel ismét Jin nyugtató hangja.

– Csodálkozol? – kérdezem, minek hatására ki is nyitom a szememet, amivel végre látok, így rögtön felé nézek. Meglepetten hőkölök hátra, ugyanis Jin nagyon helyes és arca is barátságos, szemei pedig valódi aggodalmat tükröznek. Persze nem dőlök be neki! Haja amúgy világosbarna, ami a szemeit illeti sötétebb árnyalatúak, ám melegséget és kedvességet sugároznak. Dús, rózsaszín ajkain pedig kedves mosoly ül. Széles vállán pedig orvosi köpeny pihen. – Egy idegen helyen vagyok! Egy idegen emberrel, miután leütöttek, pedig én csak jót akartam! – remeg meg hangom és szemem is kezd bepárásodni.

– Tudom, nézd Jimin...

– Honnan, tudod a nevemet?

–A diákigazolványodból – mutat az ágyam mellett lévő kis éjjeliszekrényre, ahol már üres tárcám fekszik mellette egy pohár víz és egy tabletta. - Nézd, normális esetben nem kérném ezt, de te állatorvosnak tanulsz, ugye? – kérdi, mire én értetlenül bólintok. – Hallottál minket? – újból bólintok.

– Igen, ki volt az a férfi...

– JK, egy igazi seggfej... de amúgy jó fej is tud lenni a maga módján – mosolya még szélesebb lesz, de akkor se nyugtat meg. Akkor az akivel beszélt, aki elkapott és idehozott ő...

– Ő a Cane Corso gyilkos – suttogom magam elé.

– Talált – hogy hatásosabb legyen mutatóujjával is rám mutat. – És akin segíteni akartál, a kutyája Démon.

– Hm, találó név – morgom orrom alatt, na nem mintha az állatot akarnám bántani, inkább a gazdájának akarok jól beolvasni.

– Démon aranyos kutya, csupán arra támad rá, akire JK utasítja. Figyelj, mindene az az állat, ha nem mented meg, megöl...– már nem mosolyog, arca sokkal komolyabbá válik és a szemei... A szemei félelmet sugároznak. – Nézd, én nem értek a kutyákhoz én csak a Telep orvosa vagyok, de asszisztálok neked. Megkel mentenünk Démont, mert a legnagyobb bajod nem a halál lesz... Azt csak kívánni fogod, ha JK kezébe kerülsz – suttogja, míg én ledermedek.

– De azt mondta, meg fog ölni és téged is – motyogom.

– De csak miután megkínzott. Viszont ha segítesz neki, nem fog bántani. Ártatlanokat sose ölt, viszont a kutyájáért megtenné. Ha viszont Démon túléli, megfog védeni... ami a Telepen jól jön – sóhajt, ám bennem megáll az ütő! – Engem meg nem fog bántani.

– Várj! Hogy érted azt, hogy a Telepen? – remeg meg a hangom.

– Figyelj minden kérdésedre válaszolok, de Démon sok vért vesztet, a csontját helyre tetted, én sínbe pedig sínbe, de meg kell műteni. Ez a te érdeked is. Nézd - fogja meg eddig ölembe összekulcsolt kezeimet. – Nem akarom, hogy bajod essen. Hidd el nekem, tudom min mész keresztül, én is hasonló helyzetben kerültem ide – néz mélyen szemeimbe és meglepő, de nem érezem dühöt, hanem inkább megértés. Való igaz, nem így egy idegen helyen, de segíteni akartam az állaton.

– Rendben, de utána mindenre válaszolsz! – igyekszem bátornak tűnni, de úgy érzem, Jin előtt nem is igazán kell. Valamiért úgy érzem, ő nem bántana, legalább is a szemei ezt mondják. Elmosolyodik, majd elengedi kezemet és a pohárért és a piruláért nyúl, amiket a kezembe is ad.

– Mindenre! Ígérem, de most vedd be a fájdalom csillapítót és kezdjünk neki – fordul hátra, amit követek szememmel, csak ekkor látom meg az asztalon fekvő nagytestű, fekete kutyát. – Amúgy Jin vagyok – hajol meg, amit viszonzok is, ugyan én már hallottam a nevét, de úgy tűnik neki nem esett le. – Úgy gondoltam, illendő, ha már én tudom a tiedet – mosolyog kedvesen.

Gyorsan beveszem a fájdalomcsillapítót, majd Jin-re nézve felállok. Kicsit meglep, hogy nincs rajtam cipő, így ez kicsit kényelmetlenül érint, ám Jin ezt látva leguggol és az ágy alól kiveszi azt, amit fel is veszem, így  indulok bemosakodni, hogy utána nekiálljak életem első és talán utolsó igazi műtétjének.

Nehéz volt, talán szerencsének nevezhetem, hogy a Professzorral végzett műtét is hasonló volt. Így biztosabban helyeztem el a csavarokat Démon lábában és zártam össze sebeit Jin asszisztálásával. Sok vért vesztett, míg idehozták, ám szerencsére Jin-ek volt megfelelő vére, így valószínű egy óra múlva Démon is fel fog kelni az altatásból. Most a sarokban lévő kis asztalánál ülünk és egy forró teát szürcsölök, míg ő sajátját készíti el... A helyzet maga talán kissé abszurd, de kíváncsi vagyok és úgy érzem, nem fogok innen hamar szabadulni. Ha pedig válaszokat akarok akkor pedig Jin lesz az, aki megadja azokat.

Most van csak időm igazán végignézni a rendelőn, egész nagy. Középen a bejárati ajtóval szemben van az asztal, amin Démon is pihen jelenleg. Az ajtótól jobbra Jin íróasztala, mögötte a falon a diplomái, amiből nem kevés van. Mondjuk, nem csodálom a műtét közben látszott rajta mennyire profi és milyen okos is. Az asztala mellett, a falnál végig szekrények és pultok állnak, melyen minden létező orvosi kellék megtalálható egészen az én ágyamig, ahol feküdtem. Gondolom ez a gyengélkedő is, hisz az enyémen kívül még három hasonló fekvőhely van egymás mellett, amiket függönyökkel különíthető el. Ezután van ez a kicsi, ugyanakkor jól felszerelt konyha, ahol jelenleg tartózkodunk. Mellettünk még egy ajtó található, amire a Fürdő felirat van írva, és az ágyak előtt egy dupla-szárnyú, amin a Műtő szó virít. Nézelődésemből Jin ránt ki, aki velem szembe foglal helyet és orrom elé is nyom egy gőzölgő ebédes dobozt. Meglepetten pislogok fel rá.

– Mi az? Nem mérgezett, ha emiatt aggódsz – kuncog fel, ami nekem is egy kisebb mosolyt csal arcomra, amit ahogy észreveszek, azonnal el is tüntetek. Hiába szimpatizálok vele, ő is benne van ebben a... a... Nem is tudom, miben. – Csak gondoltam éhes lehetsz, lassan reggel van, nekem meg megmaradt a vacsorám – int fejével a doboz felé. – Ne aggódj én készítettem.

– Nem aggódom Jin. Köszönöm szépen, valóban éhes vagyok, csak... - túrok tehetetlenül a hajamba. – Ah, ez az egész helyzet... Tudod, én nem akarok itt lenni. Haza akarok menni a szüleimhez és a barátomhoz! – nézek rá bánatosan. A szemeimben megjelenik a félelem, amit a műtét idejére elnyomtam magamban. – Istenem a szüleim! Anya meg is mondta, hogy ne menjek segíteni semmilyen állatnak, én meg azt hittem, ebből semmi baj nem lesz erre... - nézek körül. – És Tae... - nem tehetek róla, ahogy újra meghallom fejembe barátom kétségbeesett hangját, azt ahogy nevemet kiáltja magatehetetlenül... Könnyet csal szemembe, s érzem, hogy alsó ajkam megremeg. – Jin – ragadom meg kezét, minek hatására majdnem ölébe borítom tűzforró teáját. – Segítened kell! Látom, hogy jó ember vagy. Kérlek, segíts hazajutni – könyörgök neki. Szemén látom az őszinte sajnálatot és sajnos azt is, hogy amire kérem lehetetlen.

– Nagyon sajnálom Jimin, de nem tehetem, különben megölnek engem és a páromat is – fog rá kezemre ő is. – Hidd el, szívesen segítenék, én át érzem min mész keresztül, de...

– Te nem érzed át! – csattanok fel, s el is húzom tőle kezemet, míg mérgesen nézek szomorú szemeibe. Nem hat meg. – Honnan is tudhatnád, te egy bűnözőt, sőt szerintem ez a „Telep" egy egész bűnszervezet egyike... - csattanok fel, mire lehajtja a fejét. Hirtelen magatehetetlen düh lepi el egész testemet és nem gondolkozva vágom hozzá a szavakat, nem figyelve arra, milyen kedves is volt velem. – Gyilkosokat mentesz meg, igaz? Hogy nem szégyelled magad!? Neked bajbajutott embereken kéne segítened! Ártatlanokén... nem olyanokén, akik miatt kórházba kerülnek – kiabálom. Hevességemben észre se veszem, hogy felállok, mire székem hátraborul.

– Igazad van Jimin! – motyogja Jin, még mindig az asztalt bámulva. – Gyilkosokat mentek! Vajon miért? Szerinted, hogy kerültem ide? Mondtam neked, hasonló körülmények miatt vagyok itt, mint te! – néz szemembe, míg az övéi könnyektől csillognak. Hirtelen tudatosul bennem, hogy mondta már nekem és most látom, mennyire megbántottam őt. Nem tudom mit tegyek, úgy érzem igazam van, de közben meg is bántam, hogy ráförmedtem. – Tudod, annyi idős voltam, mint te, mikor a Szöuli Orvosi Egyetemre jártam végzős diákként... Afféle csoda gyerek voltam. Tökéletes élet, tökéletes szülők és egy barát... Aki már nem olyan tökéletes – sóhajt nagyot, míg én csendben felemelem a széket és ismét leülök rá, úgy hallgatom tovább. – A szüleimet nem zavarta, hogy egy fiúval vagyok együtt, ám az, hogy egy olyannal, mint amilyen Nam, az már annál inkább. Tudod – néz szemeimbe egy mosoly kíséretében, ami meg is lep. – Nam tipikus rosszfiú volt: tetkók, cigi, fekete cuccok, fekete motor és hát a modora... Ugyanakkor engem valamiért mégis imádott, pedig hidd el, teljes mértékben az ellentéte voltam. Mindegy is. Sose néztem jó szemmel az ügyeit. Gyakran későn jött át vagy írt, legtöbbször véresen vagy monoklikkal... - fogja meg teáját, mibe belekortyol, s int nekem is, hogy falatozzak, amit meg is teszek. Kíváncsi vagyok a történetre, bár van egy sejtésem. – Egyik este éppen hazafelé sétáltam, mikor egy fekete autó lefékezett mellettem és berángattak. Rettegtem, kiabáltam, könyörögtem, hogy engedjenek el, de nem tették. Azt mondták Nam-nak kell segítenem, különben meghal. Hihetetlenül megijedtem, talán jobban, mint mikor elraboltak. Aggódtam Nam miatt és semmit nem értettem, senki nem mondott semmit – itt mélyen szemembe néz, így értem, azt akarja mondani ugyanebben a helyzetbe volt mint én. Csak hogy én nem a szerelmem élete miatt rettegek. – Idehoztak, Nam véresen egy mellkasi lőtt sebbel feküdt a műtőben, az akkori orvos már műtött egy másik sérültet... Mit tehettem? Te mit tettél volna? – néz rám kétségbeesetten, szinte kérve, hogy adjak igazat neki.

– Megmentettem volna – motyogom, míg már félig üres tányéromban turkálok... Elment az étvágyam.

– Én is ezt tettem. Megtudtam, hogy Nam az Északi Maffia tagja, sőt az egyik vezető itt a Telepen. Választás elé állítottak, vagy maradok itt és beállok hozzájuk, mint orvos, vagy megölnek. Nem akartam elhagyni Namot, magyarázatot akartam és... mindezek ellenére szerettem. Így bele mentem. Idő közben Nam kiállt mellettem, így megengedték, hogy befejezzem az egyetemet. Még azt is, hogy kisebb praxisba kezdjek mellettük, így tényleg tudok segíteni az embereknek. Nem vagyok rossz ember Jimin! Csak a szerelmemet akartam megmenteni és vele maradni! – sóhajt fel fáradtan.

Kínos csönd áll be közénk, míg én emésztem a hallottakat. Szégyellem magam, amiatt amiket a fejéhez vágtam, holott ő is így került ide, mint én. Jót akart.

– Sajnálom! – mondom végül szemeibe nézve. – Nem kellett volna olyanokat a fejedhez vágnom, de te akkor tudod miért tettem... hogy mit érzek! – nézek rá kétségbe esetten.

– Igen és nézd Jimin, nekem amíg Nam fel nem kelt, nem volt senkim. Te neked már van. – lágy mosoly jelenik meg az ajkai szélén, amit szomorúan ugyan, de viszonzok, hisz kedves gesztus tőle, de én nem akarok itt maradni. – Figyelj, ha JK nem mondta el és nem tudódott ki, hogy itt vagy simán haza tudsz jutni. Beszélek JK-el, hogy engedjen el téged.

–Mi? – kapom fel fejemet, s most először szívem nem a félelemtől dobog ilyen gyorsan, hanem a reménytől. – Tényleg? Tényleg megtennéd? – csillognak szemeim, míg keze után kapok.

– Igen, tényleg, de ahhoz... - hirtelen elhallgat és fülelni kezd, mit én is megteszek. Egy kis idő után egyre közeledő bakancsok dobogását hallom meg. Ijedten nézek Jin-re, míg pulzusom az egekbe szökik. – A kurva életbe, tudják – morogja Jin, míg felpattan, hogy védelmezően elém állhasson. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, amin négy feketébe öltözött nagydarab férfi jön be, fegyverrel a kezükben, s vesznek körül minket.

– No lám, friss hús!

All in - 1.rész "Cane Corso"

Sziasztok! Meg is hoztam az első részt! Remélem elnyeri a tetszéseteket. Ne felejtsetek kommentet hagyni! <3

Jimin:

Mélyet sóhajtva hagyom el szobám ajtaját, hogy utána leroboghassak a lépcsőn szüleimhez, akiket végül a nappaliban találok meg a híreket nézve. Nem igazán csodálom, hisz az utóbbi hetekben megnőtt a gyilkosságok száma Szöulban. A rendőrség pedig tehetetlen! Azt mondják, minden halott valamelyik nagy maffia tagja vagy drogkereskedő, esetleg Drogbáró. Azt feltételezik, hogy belső viszályok lehetnek az „alvilágban" és így oldják meg a konfliktusokat. Bár ami számomra a legérdekesebb, hogy minden egyes gyilkosság helyén egy fekete Cane Corso kutya szőrét találják. Így egy gyilkoshoz köthetőek a halálesetek, és emiatt erről a fajtáról is nevezték el az ügyet és magát a gyilkost is. Habár engem nem igazán érdekel. Ez a maffia baromság, hogy minél több embert öljünk meg, kínozzunk meg, illetve tegyük tönkre a szervezetünket minden féle szerekkel, mert az olyan marha jó dolog. Ez egyenesen taszít és le is nézem. Amíg nem az ártatlan embereket támadják meg, hanem egymást teszik helyre, nem különösebben nem zavar. Ha már a rendőrség tehetetlen velük szemben, legalább ők le tudják rendezni egymás között.

Anyukámék viszont teljesen másképp látják a dolgokat. Aggódnak, hogy esetleg engem is elkapnak, mivel sokszor sötétedés után érek haza az egyetemről, és mivel az előző két gyilkosság a közelünkben történt, féltenek, hogy esetleg rosszkor leszek rossz helyen és engem is megtalálnak. Bár igazán felesleges aggódniuk, nem engem keresnek.

– Szia Anya – lépek mögéjük és a kanapé mögé, hogy gyorsan puszit nyomhassak arcukra. – Szia Apa.

– Szia Kicsim! Készen állsz az első műtétedre? – csillan fel Anyukám szeme, mire csak kuncogok egyet, szememet forgatva.

– Anya, már mondtam, csak asszisztálok a Professzor Úrnak.

– Jó, de hát személyesen kért meg téged több száz hallgató közül! Nem hiába, hiszen te vagy a legjobb tanuló az Állatorvosi Egyetemen – mosolyog büszkén és esküdni mernék, mintha ki is húzta volna magát. – Ez azért nagy szó Kisfiam! Már dicsekedtem is veled a munkahelyemen.

– Anya~ - nyüszítek fel és segítségkérően nézek Apukámra, aki szerencsére fogja a jelet.

– Édesem megbeszéltük, hogy nem idegesíted Jimint ezzel? – karolja át kedvesen Anyukám derekát. – Tudod, hogy nem szereti, ha najzolod – néz hátra rám, mire határozottan bólintok egyet. Hála Istennek, Apa legalább megért engem. – Már mondtam, dicsekedhetsz vele, de úgy, hogy neki ezt nem hangoztatod, pont, mint én – kacsint rám cinkosan.

Oké, kész, feladom! Fejemet hátravetve tudatosul bennem, hogy bizony ezek ketten mit sem törődnek a kérésemmel, s egyetlen szövetségesem is elhagyott! A konyhába baktatok, hogy megigyam reggeli kávémat, amit szüleim már ki is készítettek, így csak bedobom a mikróba, hogy míg az melegszik, megcsináljam a reggelimet. Éppen a kenyeremet kenem, mikor megérkezik Muffin, s hangos nyávogásba kezd, hogy bizony ideje begetetnem.

– Na szép! Te is fiam Brutus? Semmi jó reggelt bújás? Kedveskedés? Hanem „Szolga a kajám" nyávogás? – simizem meg fehér hosszúszőrű macskám buksiját, mire hangos dorombolásba kezdve nekidörgölőzik lábamnak. – A-a, már elkéstél, ezt megjegyeztem, kis köcsög! – morgom, ám mikor rám emeli égkék szemeit és lábamra támaszkodik, hogy vegyem fel, megesik rajta a szívem. – Na jó, nem is vagy köcsög.... annyira – puszilom meg kobakját, mire orrát enyémhez dörgöli. Miután kicsit megdédelgetem reggeli szokásunkhoz híven, már adom is neki a reggeli tasakját és vizét is kicserélem.

Egy gyors kézmosás után befejezem reggelim készítését, majd kávémmal és tányérommal a kezemben megyek be a nappaliba, s ülök le kis üvegasztalunk elé törökülésbe, hogy én is nézhessem a híreket. Pont az egyik bemondónő áll a kamera előtt, a háta mögött a bűnügyi helyszínnel és az ott talált kutyaszőrről beszél... Tehát egy újabb áldozat.

– Mi történt? – harapok bele kenyerembe.

– Ma reggel Gangnamban találtak egy újabb hullát, elvileg valami Drogbáró volt. Kegyetlenül meggyilkolták, konkrétan szét volt vágva az arca, de persze az egyetlen nyom megint a kutyaszőr. Borzalmas... – válaszol Apám, míg megissza utolsó csepp kávéját és órájára néz. – Oh, indulnom kell! – áll fel, s már el is szalad aktatáskájáért.

– Hmm... - sóhajtok fel elgondolkodva, mire Anyukám érdeklődve húzza fel jobb, szépen szedett szemöldökét.

– Na, mi az Kicsim?

– Semmi csak furcsállom, hogy egy Cane Corso kutya szőrét találják meg mindig. Igaz, hogy nagytestű és kissé ijesztő hatást kelt, de az esetek 90%-ban egy nagyon nyugodt kutya... Ráadásul nehéz idomítani őket.

– Biztos akkor ő a maradék 10%-ba tartozik – motyog az orra alatt, majd felém fordul – Jimin ígérd meg, hogy most, ha látsz egy fekete kutyát kóborolni, nem mész utána és nem játszod a hős megmentőt, hanem hagyod és vagy hazafutsz, vagy olyan helyre mész, ahol sok ember van! - emeli fel mutatóujját figyelmeztetően.

- De Anya! Már mondtam, hogy ők jönnek hozzám és múltkor is hazáig követett az a szegény kutya! Na meg nem vetheted az orromra, eddig minden hazahozott állatnak találtam gazdát egy hét alatt! – morgok. Oké, tény, hogy az utóbbi hetekben sok állatot hoztam haza, de basszus, nem bírtam őket otthagyni.

– Jimin – morran rám erélyesen, mire nagyot sóhajtva egyezem bele.

Ezután már ő is készülődni kezd, Apa időközben elköszön tőlünk, s míg én ebédemet pakolom össze. Anyukám is elindul egy „Ügyes légy Kicsim a műtőben" köszönéssel. Elrakom a hátizsákomba ebédemet, vizemet és a töltőmet, majd felkapom fülesemet és telefonomat, így lépek ki a házunkból, aminek ajtaját gyorsan bezárom, majd tárcsázom is barátom számát, aki a második csöngésre fel is veszi.

– Szia Tae – harapok mosolyogva alsó ajkamba.

– Szia Picim, elindultál? – hallom meg mélyen zengő hangját a vonal túlsó végén.

– Igen, megyek Egyetemre aztán a műtőbe, ah Tae úgy izgulok – szívom be mélyen a friss levegőt.

– Ne aggódj Baba, ügyes leszel, te vagy a legjobb hallgató az egész egyetemen és nem a jegyeid miatt mondom. Tudod miért?

– Nem – mosolygok zavartan, míg felszállok a buszra és helyet keresek magamnak.

– Azért, mert nálad jobban senki nem szereti az állatokat és nem csinálja olyan szívvel, mint te! - hallom hangján, hogy mosolyog, s a tudat, illetve szavai kissé meg is nyugtatnak.

– Köszi Tae, nagyon szeretlek.

– Én is Baba!

– Egyébként milyen a munka Mr. Évfolyamelső, kiváló eredménnyel végeztem nyomozó úr? – csesztetem kicsit páromat, aki fél éve van Szöul nyomozói irodában. Halkan felnevet, már megszokott megnevezésemre.

– Nagyon jó! Képzeld, új ügyet kaptunk és engem is beválasztottak a nyomozásba! – szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy csillogó szemekkel vigyorog. – Átvettük a „Cane Corso" ügyet a rendőrségtől! – ecseteli, míg az én mosolyom lehervad az arcomról, s szívem is kihagy egy ütemet.

– Tae, ugye nem...

- Kicsim, ne aggódj semmi bajom nem lesz, de tudod jól, hogy a rendőrség semmit nem haladt az ügyben! – vált nyugtatóba a hangja. Igen, eddig nem zavart a dolog, de Tae-ért aggódom, ha valami baja esik én azt nem bírnám ki!

– Tudom és ezért is örültem, hogy náluk van az ügy! Tae, mi lesz, ha megtaláljátok vagy böki a csőrüket, hogy nyomoztok. Mi van, ha egyszer rájönnek a rajtaütésre és megsérülsz és többé nem csak a hülye alvilágiakat kezdik gyilkolni! Mi van, ha....

– Szívem! Megint Hiperventillálsz! Vegyél szépen egy mély levegőt és nyugodj meg, oké? – kéri, mire veszek egy mély levegőt és lassan kifújom azt. – Baba, már többször megbeszéltük! Olyan Pasid van, aki világ életében nyomozó akart lenni, ugyan úgy, ahogy te állatorvos! Ha valaki, te tudhatod a legjobban mennyi időt és energiát fektettem bele a tanulásba, hogy eljussak idáig. Fél éve vagyok itt és az egy nagyon nagy szó, hogy beválogattak egy újoncot egy ilyen ügybe! – mondja nyugodt hangon, míg én csak bólogatok, bár ő ezt nem látja. Tudom, hogy mi mindent tett azért, hogy a legjobb legyen, hisz mellette voltam. Együtt tanultunk éjszakákon át és együtt mentünk futni minden reggel... Bár inkább ő futott, én meg a felénél haldokoltam, de ez most nem számít.

– Tudom. Igazad van, csak aggódom érted! – motyogom, míg megnyomom a leszállás jelző gombot és fel is állok a helyemről, hogy ahogy megáll a busz, már folytathassam is utamat a Kampusz felé.

– Édes tőled és köszönöm, de tudod a te pasid a legjobb – mélyíti el még jobban a hangját, s szinte látom az elégedett vigyort az arcán. – Nem hallom? – hitetlenül rázom meg fejem, míg leszállok a buszról és a park felé veszem az irányt.

– Ah, igen az enyém a legjobb! – mondom ki, mire elégedetten kurjant fel én pedig csak mosolyogva fogom a fejem. - Viszont, ha bármi bajod fog esni, magam foglak megműteni, hogy megmenthesselek, majd kitekerhessem a nyakadat! – fenyegetem meg.

– Igen is Uram! – mondja, ám feltehetőleg szalutál is, mert hallom, hogy a háttérben többen fel is nevetnek bolondos barátomon. – Viszont lassan mennem kell! De ha már így megfenyegettél, így én is mondok valamit – fenyegetőzik, ám aggodalmasan folytatja. – Este, ahogy végeztél, hívj fel! Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Sajnos én még dolgozni fogok akkor, így nem mehetek érted!

– Megígérem, hogy felhívlak és nem lesz baj – sétálok egyenesen az egyetem bejárata felé. – Viszont, hagylak dolgozni és én is megérkeztem. Szurkolj délután!

– Szurkolok! Szeretlek, vigyáz magadra!

– Én is, alig várom, hogy holnap találkozzunk – emelem el a telefont fülemtől és mosolyogva nyomom is ki.

Vigyorogva lépek be a hatalmas modern épületbe, hogy utána első előadásom felé vegyem az irányt. Imádom Tae-t, még az egyetem első félévében találkoztam vele. Épp a kutyáját sétáltatta a parkban én pedig egy könyvet olvastam egy fa tövében, mikor elszabadult és valahogy az ölemben kötött ki. Ugyan máig nem tudom, hogy valójában elszabadult-e Yeontan, vagy csak egy megfontolt cserkészés volt ez Tae részéről, de nem igazán bánom.

Beérve a terembe, meglátom nekem integető barátomat, akinek én is visszaintek, majd felé indulok, hogy elfoglalhassam a helyemet mellette és kezdetét vehesse egy újabb hosszú nap.

Órák után egyenesen az egyetem műtő részlege felé veszem az irányt. Végig sétálok a folyosón, minek a végén meg is látom Professzoromat. Oda sétálok hozzá és mélyen meghajolok, mit egy fejbiccentéssel viszonoz is.

– Készen állsz, Jimin? – teszi vállamra kezet bátorítóan.

– Igen Professzor – nézek bátran szemeibe, mire ráncos arcán egy elégedett mosoly jelenik meg.

– Nagyszerű. Gyere, mosakodjunk be, aztán bemutatlak a többieknek – invitál be a műtő előterébe, ahol végig is hajtjuk a kellő procedúrákat, majd belépünk a műtőbe, ahol már ott fekszik a betegünk. Egy gyönyörű Labrador. – Nos Jimin, a jobb első láb tört... - kezd bele oktatásomba a Professzor, s innentől kezdve csak is neki és a betegemnek szenteltem minden figyelmemet.

Végül kissé hosszúra nyúlt a műtét, mivel, mint kiderült, néhol szilánkosra tört szegény kutya lába... Viszont sikerült megoperálni, sőt a zárást magam végezhettem, ami hihetetlen élmény volt! Boldogan pattogok ki az egyetem ajtajából, míg gyorsan írok Anyukámnak, hogy elindultam, ne aggódjon, majd már hívtam is páromat.

– Megvan! – visítok bele a telefonba, ahogy felveszi. Nem tehetek róla, az egész napos stressz most oldódik fel bennem. – Tae, hihetetlen volt! A Professzor nagyon megdicsért, azt mondta simán végezhetnék egyedül műtétet! – pattogok tovább. Lehet, páran hülyének néznének, de este fél tizenegy révén kb. kutya nincs az egyetemnél, így nem zavartatom magamat.

– Gratulálok Baba! Ügyes vagy! Holnap megünnepeljük egy vacsival... na meg nálam is aludhatsz – mélyül el eddig izgatott öröm teli hangja, minek hatására jóleső, vágy ittas borzongás jár át.

– Ah, ugyan tegnap este találkoztunk, de alig várom, hogy megint veled legyek... Bárcsak együtt lakhatnánk már – sóhajtok fel vágyakozva.

– Tudom Kicsim, de bírd ki, már csak fél éved van és addigra kész is lesz a kis lakásunk.

– Igaz – mosolyodom el, hisz megbeszéltük első a tanulás, hogy utána olyan életünk legyen, amilyet szeretnénk. Már meg is vettünk egy lakást Szöul egyik felkapott negyedében, most festik újra szóval haladunk vele. Szerencsére a szüleink támogatnak minket, de persze mi is dolgozunk. Én recepciós vagyok egy eléggé népszerű Állatorvosi rendelőben, ahova már állásajánlatot is kaptam. Tae pedig ugye már dolgozik.

Gondolatomból egy hangos dudaszó és egy hangos nyüszítő hang rángat ki, mire ijedten oda kapom a fejemet. Egy fekete, nagytestű kutyát ütött el egy autó, ami kikerülve a kutyát már hajt is tovább.

– Mi volt ez? – kérdezi Tae hirtelen, míg én egyenesen a kutya felé szaladok.

– Úr isten Tae, elütöttek egy kutyát! – lihegem, ahogy letérdelek a nyüszítő állathoz, s leteszem a földre telefonomat ellenőrizni kezdem testét. Eközben hallom, ahogy megáll a kocsi, ám ezzel már nem foglalkozom.

– Milyen kutyát?

– Egy fekete nagytestű, ahj Tae úgy nyüszít!

– Jimin! Oda ne menj hallod! Jimin! – még így is jól hallom, ahogy Tae hangját megemelve beszél hozzám. Nem foglalkozom vele, s közben megtalálom a kutyán lévő sérülést. Rögtönzés miatt csak ingem alsó részét tudom használni nyomókötés gyanánt, hisz vérzik.

– Baszki, Tae ez nyílt törés – kötözőm a kutya lábát, míg párom ordibál velem, hogy azonnal húzzak el onnan, és hogy úton vannak. Azonban nem figyelek rá, ahogy megkötöm a lábát, valami sín után kutakodom, hogy fixálhassam a lábát, de ekkor meglátok egy sötét alakot, aki a kocsi síró sofőrjét térdelteti a nyitott kocsiajtó előtt és... - Úr Isten! – kiáltok fel, mikor egy fegyvert ránt elő fekete bőrdzsekije belső zsebéből, s fejbe lövi a rimánkodó férfit. A sötét férfi ezután felém néz, majd határozott léptekkel indul felém, mire megfagy bennem a levegő és olyan szinten ledermedek, mint még soha. Hátra esem, s úgy kezdek távolodni a felém haladó hatalmas férfitól! Remegek. – Félek Tae!

– JIMIN!!! – hallom utoljára Tae aggódó kiabálását, majd egy erős fájdalmat érzek meg nyakamnál és el is sötétül a világ.

2020.03.21